Shock!

Hát igen, pont ez itten a kérdés. Mármint, hogy beengeded-e Nick Cave-et, ezt az ausztrál őrült-zsenit, vagy bevágod előtte az ajtót. Mert ki tudja, mit meg nem tenne veled, ha bejutna. Másfelől viszont, ha egyszer elküldöd, nem jön vissza többet. Mert ilyen típus. Dalai befogadásához, lemezei megértéséhez nagyon sok hallgatásra van szükség, de ha első hallásra nem volt semmi, ami igazán megfogott volna, valami, amibe belekapaszkodhattál, akkor nyugodtan hagyd a francba, mert minimális az esélye, hogy valaha is tetszeni fog.
A „Válogatott versek 1984 – 2004” becsapós cím. Ezek ugyanis nem versek. Hanem dalszövegek –  angolul, valamint magyarra fordítva (a könyv páros oldalain van az eredeti, jobb oldalán pedig a magyar szöveg). Jó, persze, Cave legtöbb (na de azért korántsem mind) dalszövege akár versnek is tekinthető, hiszen szokták őt úgy hívni, hogy a rockzene Edgar Allan Poe-ja, de akkor is. Sebaj, a két évszám legalább stimmel, a kötet a From Her To Eternitytől a legutolsó stúdióalbumig (Abattoir Blues / The Lyre Of Orpheus) követi végig Nick – és vele természetesen a Bad Seeds – útját. Kár, hogy három–négy Boys Next Doo / The Birthday Party relikvia nem került fel, legalább jelzésértékkel.

A kiadvány nagy értéke, hogy minden soralbumról tartalmaz szöveget (szám szerint negyvenkettőt), a legkevesebbet – mindössze egyet – az egyébként kiváló ’88-as Tender Prey-ről, a legtöbbet pedig (természetesen) a Murder Ballads-ról. Egészen pontosan a tíz gyilkos ballada közül hét itt van. És igen, köztük van az is, amit Kylie-val együtt nyomtak (Where The Wild Roses Grow), viszont a legrondábban beszélős Kávé Niki dalocska, a Stagger Lee is.
És hogy milyenek ezek a szövegek? Nos, Nick általában a halálról, a nőkről, meg persze halott nőkről ír. Emellett sokszor megjelenik nála – az ezredforduló óta egyre markánsabban – a hit és a megváltás motívuma is. Vannak egyszerűbb, közérthetőbb dalai, de sorai sokszor tartalmaznak homályos utalásokat, jelképeket, idézeteket is. Aztán van, amikor csak elmesél egy borongós történetet, mint például a kedvencemben (The Carny). Ez a novellának is beillő szöveg egy vándorcirkuszról szól, amitől egyik tagja – a vásározó – búcsú nélkül, és Bánat (Sorrow) nevű csont-bőr gebéjét is hátrahagyva megszökik. A ló elpusztul, a társulat törpéi pedig – Bellini, a főnök parancsára – elássák a dögöt. A sír azonban túl sekélynek bizonyul, és az özönvízszerű eső, mely rászabadul a vidékre, kimossa Bánat hulláját. Hát, ennyire szeret szimbólumokban gondolkozni az öreg Nick.

A fordítással tizenkét ifjú és közel sem ifjú, viszont annál elismertebb titánt bíztak meg (néhány név: Eörsi István, Müller Péter Sziámi, Parti Nagy Lajos, Varró Dániel), aminek egyaránt van jó és rossz oldala. A jó az, hogy többségük komolyan vette feladatát, és nevéhez méltó munkát végzett, miáltal össze lehet hasonlítani, hogy különböző életkorú, stílusú, esetleg tehetségű emberek hogyan értelmezik ugyanazt a művészt. A rossz pedig a színvonal egyenetlensége, ami minden antológia rákfenéje.

Sem meggyőzőnek aligha nevezhető angoltudásom, sem pedig verselői tehetségem markáns hiánya nem jogosít fel arra, hogy a műfordításokkal kapcsolatban bármibe is belekössek (szaros zenefanatikus hogyan is merészelne ilyet), azonban van egy olyan szarvashiba, amit nem lett volna szabad a kötetben hagyni, s ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. A fordítások legnagyobb részét jegyző Kemény István munkái (pl.: Henry Lee, Tupelo, A papa nem hagy el, Henry, de leginkább a fenti történetet elmesélő A vásározó) a legsikerültebb darabok közé tartoznak, bár néhol kicsit szótárízűek. Azonban az, ahogy a „The Mercy Seat”-et a dolgokat durván leegyszerűsítve „A villamosszék”-nek fordítja – ráadásul nem csak a szövegben mindenütt, hanem még a címben is – nem csak hanyagságát bizonyítja, hanem azt is, hogy a lényegből vajmi keveset sikerült felfognia. A legnagyobb baj az, hogy ez nem csak egy egyszerű darab az életműben, hanem Cave egyik legismertebb, definitív jellegű dala, ami egyetlen koncertprogramjából sem hiányozhat – nem mellékesen az én személyes kedvencem is.

Maradjunk annyiban, hogy énekes-költő-író-prófétánknak is megvannak a maga hibái, meg ennek a kötetnek is. Mindent egybevetve azonban egy nagyon igényes, szép borítású, helyesírási és tördelési hibáktól mentes kiadvány ez, mindenki büszke lehet rá, aki részt vett a létrehozatalában, főleg a számomra hót ismeretlen Jonathan Miller Kiadó. A legnagyobb erénye pedig az, hogy egyáltalán VAN! És az lenne a legjobb, ha – a piacon állandó jelleggel jelen lévő Jim Morrison verseskötetekkel karöltve – precedenst teremtene, mert a jövőben szívesen olvasnék (és csak tán nem vagyok egyedül) mondjuk Tom Waits, Ian Curtis, Syd Barrett, vagy Roger Waters szövegeket is magyarul. Arról nem is beszélve, hogy milyen érdekes köteteket lehetne összeállítani Neurosis, Voivod, Fear Factory, vagy mittomén Dream Theater, Tool, de akár Alice Cooper vagy King Diamond dalokból is. De ez már persze csak álom. I Had A Dream, Joe...