Shock!

Azt hiszem, hogy most már hivatalosan is kijelenthetjük: a Stephen King gyermekeket gyilkolászó, szörnyeteg zenebohócától nevét kölcsönző Pennywise a punk rock legnagyobb túlélője. Túlélték, hogy a kilencvenes évek közepén a Green Day/Offspring hatalmas sikereinek hatására hirtelenjében ők is divatossá váltak, és azt is, hogy néhány évvel később, a hullám elvonultával drasztikusan megcsappant értük a kereslet. Túlélték énekesük, Jim Lindberg 1991-es kiszállását, és azt is, mikor '92-ben visszatért. Túlélték Fletcher Dragge gitáros alkoholizmusát, Jason Thirsk basszer öngyilkosságát (ezt mondjuk ő maga sajnos nem élte túl), és minden jel szerint túl fogják élni azt is, hogy Lindberg három éve másodszor is kiszállt. Ráadásul az új énekes nem is akárki ám, meglepő módon nem más, mint Téglás Zoli az Ignite-ból. És Zoli barátunk olyannyira új vért pumpált a legutóbbi lemezeken már eléggé megroggyant szervezetbe, hogy a munka ünnepét tizedik stúdiólemezének megjelentetésével ünnepelte a kaliforniai négyes.

Érdekes egy kollaboráció lett ez, annyi szent, de végül pont azt kaptam, amit előzetesen vártam. Ugyanazt a deszkás/szörfös kalipunkot, amit Pennywisék a kilencvenes évek közepén, az About Time és Full Circle lemezekkel járattak a csúcsra, és amely közvetlenül az Offspring és a NOFX tőszomszédságába helyezhető el – csak éppen Zoli éneke miatt fullosan Ignite mázzal leöntve. Zoli persze nem lenne Téglás, ha megkerülné a direkt politika témákat, így kapunk ilyet is néha, de azért sokkal kevésbé markánsan és jóval játékosabban, mint azt az anyabandánál megszokhattuk. A Revolution mondjuk nem is igazán vehető komolyan, de legalább lesz mit kiabálniuk a részeg kaliforniai tinédzsereknek a napfényes koncerteken. A lemez amúgy az erősebb Pennywise korongok közé tartozik, de azért a már említett kettőstől jócskán elmarad. Merthogy a változatosság az sajnos nagyon nagy hiánycikk ám errefelé. Ugyanazzal a felpörgetett tempóval száguld végig a banda a tizenkét (ha a deluxe editiont birtoklod, tizennégy) számon, Byron McMackin szétveri a dobcájgot, Fletcher reszel, mint állat, de csak kevés momentum marad velünk hosszabb időre.

Olyan dalból kéne több, mint az együtténeklős címadó, a korai időket megidéző Stand Strong, az új Pennywise himnusz címért induló hadarós Let Us Hear Your Voice, vagy az egész pofás basszustémával rendelkező Songs Of Sorrow, hogy a legslágeresebb X Generationt el ne felejtsem megemlíteni. Ez utóbbi már szinte popzene, a refrénben felbukkanó érzelmes Zoli dallamokért az offspringes Dexter mostanság komoly összegeket fizetne. Csakhogy van ám töltelék is jócskán, a We Have It All egy ostoba panelekből építkező, gyengén sikerült Offspring számra hajaz, irritáló refrénnel, és innentől fogva szépen le is ül a lemez. Jó pillanat ezután is akad szinte minden számban, de a végére érve mégsem érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy újra lepörgessem a cuccot. Azt pedig egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a szélvészgyors Locked In miért csak a deluxe editionre fért fel, hát ez lett az egyik legjobb darab!

Azért keseregni semmi okunk, mert korrekt kis album lett ez, van fantázia a dologban, és – ismerjük be – ebben a stílusban nincs miért nagy megoldásokat számon kérni. A Pennywise hívek pedig fellélegezhetnek, a zenebohóc egy időre még velük marad, és ha nem eleve ellenségesen állnak a dologhoz, be is fogják ismerni, hogy Zolinak jobb hangja van, mint elődjének. Nekem pedig továbbra is a Bad Religion és a NOFX jelentik a kaliforniai punk rockot, és azt hiszem, ez már így is fog maradni.