Shock!

Ez a kedvenc lemezem 2005-ből. Pedig voltak jók. És ezen az albumon - mondhatnánk - nincs semmi különleges. És mégis - folyamatosan ezt hallgatom már mióta, vezetés közben, bármilyen elfoglaltságom alatt, otthon, máshol, bárhol. Leginkább hard rockként lehetne aposztrofálni a stílust, amelyben egy kedves, szappanoperába illő dramaturgia alapján a Pink Cream 69 zenészei azzal a Michael Kiske énekessel szövetkeztek, aki helyére pont a PC69 egykori énekese került annak idején... A Barátok Közt storylinerei is illatosított alsóneműikbe pisilnének egy ilyen kaliberű fordulattól.

A lényeg ennek ellenére a zene: Kiske a Helloween klasszikus magasságokba emelkedett Keeper lemezei, majd a Pink Bubbles és Chameleon lemezek viszonylagos értetlensége és saját szólóprojektje, a modernkedő, de eléggé semmilyen SupaRed után újra olyasmit csinál, ami szívből jön. Persze nem a tökfejek speed-true vonalához tért vissza, de egy igazán ízes hard rock lemezt hozott össze, tele kiválóbbnál kiválóbb dalokkal, érzésekkel és zenével.

Hősünk hangja is finomodott, már jóval árnyaltabb az egykori true sikolyoknál, ráadásul valami eszméletlen kórusok receptjéhez is sikerült hozzájutnia. A nyitó Cross The Line kezdőriffjeibe mintha bele lenne vésve a kísérő Pink Cream 69 zenészek szignója, a tőlük megszokott színvonalú és hangulatú, lendületes dallal sikerült kezdeniük a dalok sorát. Az I Will Be Waiting már inkább slágeres, későbbi Europe ízű darab, Tempestéktől sem sajnáltam volna pár ilyesmi dalt, de náluk ugyebár épp a szigorodás a koncepció. Ezt a dalt pedig tuti, hogy mosolyogva énekelte fel Kiske, egyszerűen hallani a hangján és kész!

Nem kis szerepe van a dalokban Gunther Werno billentyűsnek, aki a Vanden Plas soraiban jóval erőteljesebb és progresszívebb zenékben jeleskedik, de ebben a projectben megvillanthatja rockosabb énjét is. Az I Will Be Gone vagy a kissé Whitesnake-Queensryche keverék The Setting Sun sokat köszönhet játékának. A zenekar nevét és a lemez címét adó dal amolyan bulizós rock'n'roll, olyasmi, mint a PC69 Sonic Dynamite dala. Ha már a rózsaszín krémek hatásainál tartunk, a slágeres Right Here is Alfred Kofflerék második korszakának fifikásan dallamos szemléletében íródott. Persze ballada is akad a lemezen: A Heaven's Door amolyan Journey-t, Toto-t idéző darab, a Sign Of The Times pedig egy balladisztikusan induló, de monumentális lezárással egyben a lemezt is befejező tétel.

Persze a korong nem lenne több mint egy jól megírt retro-rock dalfüzér, ha nem ruházták volna fel 2005-nek megfelelő hangzással. Dennis Ward basszusgitáros már saját zenekarának felvételével és keverésével is bizonyított párszor, most sem tévedett. A finoman karcos Pink Cream hangzáshoz ízléses arányban adta hozzá a billentyűket és megteremtette "A 2005-ös Dallamos Rock Hangzást". A zenészek pedig valószínűleg teljesen magukénak érezhették az anyagot, project ide vagy oda: Alfred Koffler gitáros és Kosta Zafirou dobos, valamint a már említett tagok is mindent beleadtak, olyan szólók, pici finomságok és ultraigényesség jellemzi ezt a lemezt, ami még az anyazenekarokat is szinte lepipálja. Még David Readman PC69 énekes is besegített Kiskének egy tonna vokált pakolni a dalokba. Kollegalitás felsőfokon!

Egy biztos. Lehet, hogy az Év Lemeze lesz nálam a korong, de ha valami netán kiütné, az utóbbi sok-sok év legjobb dallamos rock albumát biztosan megalkották - nekem, és valószínűleg másnak is. Ha más zenei közeg és stílus is, de igényességben, akaratban, összhatásban biztos van miért felkötnie a gatyót a szintén mostanában megjelenő új Helloween lemeznek!