Shock!

Nem köntörfalazok: nem számítottam én már semmire a Sepulturától. Akármennyire szerettem őket tinédzserkoromban, akármennyire szimpatikusak a tagok - beleértve a Max Cavalerát váltó Derrick Greent is -, egyszerűen képtelen voltam megkedvelni az utolsó három lemezt.

Unos-untalan magamra erőltettem őket, hogy hátha majd beérnek, de nem értek be. Az a nagy igazság, hogy nem értettem, mit csinálnak, hiányoztak az igazán karakteres dalok, a tényleg ütős riffek, nem éreztem kiforrott irányt. Végig úgy tűnt, hogy nagyon határozottan haladnak egy úton, de igazából fogalmuk sincs, hogy az hová vezet. Ha azt állítom, kábé 5-6 nótát tudnék felidézni az Againstről, a Nationről és a Roorbackről összesen, szerintem már sokat mondok.

Ehhez képest a Dante XXI ugyanolyan pozitív csalódás, mint az áprilisi pesti koncert volt. Nem tudom, hogy mit tömtek magukba Andreasék az elmúlt években, amitől végre ismét sikerült összedobniuk egy pofás és karakteres anyagot, de ez a lemez végre megint kedvező összképet mutat, még ha nem is egyenrangú a zenekar klasszikus produkcióival. Hogy csak a hosszabb pihenő tett nekik ilyen jót, vagy az album alapjául szolgáló mű, Dante Isteni színjátéka indította be ennyire az agyukat, talán lényegtelen is, de működik a lemez. Az Isteni színjátékot megzenésíteni alapvetően lehetetlen vállalkozás, amivel nyilván tisztában voltak, és nem is próbáltak meg többet markolni, mint amennyire valaki képes lehet - így aztán egy normális játékidejű, 40 perces lemez született Dante műve alapján, egy sötét, apokaliptikus hangulatú album, amin ugyan vannak kifejezetten nehezen megfogható részek is - főleg a második felében -, de az előző három Sepu koronggal ellentétben nem úgy rakja be minden egyes alkalommal az ember, hogy most ha beledöglik, akkor is szeretni fogja, hanem mert kedve van hozzá, és izgalmas újra meg újra belemerülni a felfedezés láza végett. Ennek pedig nagyon tudok örülni.

A nyitó Dark Wood Of Error, Convicted In Life, City Of Dis hármasban egyből olyan húrokat penget a zenekar, mint amilyeneket gyakorlatilag a Chaos A.D. óta nem lehetett hallani Sepultura albumon: hol thrashes, hol groove-os tempókra épülő védjegyszerű, fémes gitárok, sűrű dobok, lendület, energia, erő. Végre húznak a riffek, meglódul a fej az ütemekre, és Derrick üvöltése is fogós témákban ölt testet, nem csak úgy önmagáért van: a Convicted In Life elején kísértetiesen olyan, mint Max, a City Of Dis Propagandát idézően sűrű riffjére a maga megszokott hisztérikusabb hangján hozza a hibbant ordításokat, de sehol sincs hiányérzetem.

Ahogy halad előre a lemez, úgy követik egymást az egyre borultabb dalok, az egyre érdekesebb, izgalmasabb hangszerelési ötletek. Disszonáns, rút gitárhegyek közé vegyülő szimfonikus témák, kíméletlen, lélekcsupaszító üvöltések követik egymást, miközben felvonul a zenekar minden korszaka, vagy éppen egyszerre elszállós és zúzós Voivod, Neurosis, Mastodon hangulatok keverednek szimfonikusokkal alábúgatott kíméletlen Sepultura riffekkel. A Fighting On hipnotikus, beszélős középrészénél például az Against jól sikerült pillanatai rémlenek fel, személyes kedvencemben, az Ostiában viszont egy Deftones riff ikertestvére zúz kíméletlenül, mögötte a nagyzenekarral, a közepén pedig szívszorító vonós betét engedélyez pihenőt. Mindez egészen újszerű elegyet képez, méghozzá nemcsak Sepultura-mércével nézve, hanem úgy egyébként is.

A zenészek egyébként a szokásos színvonalon teljesítenek, Igor Cavalera előtt pedig muszáj ezredszer is leborulni. Nem tudom, visszamegy-e társaihoz, de amit itt nyújt, az ismét ékesen bizonyítja, hogy a világ egyik legjobb metal dobosa. Andreas riffjei rég voltak már ilyen kiérleltek, alaposan megformázottak, ahol pedig elereszt egy-egy szólót - nem túl gyakran -, ott meggyőződhetünk arról, hogy ugyan a Beneath The Remains, Arise korszaknak végérvényesen vége, a fickó ujjai még mindig a helyükön vannak. Paulo Jr. itt is ugyanúgy megbújik a háttérben, mint a színpadon, de becsülettel teszi a dolgát - Maxnek annak idején akadtak olyan nyilatkozatai, amikből arra lehetett következtetni, hogy a basszusgitáros a csapat leggyengébb láncszeme, ám ennek itt nincs jele.

Nem tudom, mit szól majd a többség ehhez a lemezhez, hiszen a csapat bizalmi tőkéje elég alacsonyra süllyedt az utóbbi években, engem azonban meggyőzött a Dante XXI. Nem tudom, mennyiben járult ehhez hozzá a kedvező koncertélmény, de végülis mellékes is. Kissé mókás, hogy úgy érzem: 8 év kellett ahhoz, hogy összeérjen ez a felállás és végre le tudjon szállítani egy minden szempontból erős anyagot. Meggyőződésem, hogy ha már elsőre is egy ehhez hasonló szintű albummal tudtak volna előrukkolni, akkor most nem itt tartanának... Na mindegy, végülis jobb később, mint soha, nem igaz?