Paul Masvidal nevével kb. 12 éve találkoztam először. Ő volt a legendás Cynic zenekar gitáros-frontembere, aki annak idején a Death 'Human' lemezén is brillírozott. Egyetlen lemezük Focus címmel jelent meg, az ott hallható komplex, jazzes death metal azóta is példátlan teljesítmény. Sajnos az elmúlt évtizedben alig hallattak magukról a srácok, a Cynic feloszlása után a ritmusszekció a Gordian Knot és a tiszavirág életű Aghora zenekarokban bukkant fel, ám Paul terveit mindmáig homály fedte, szinte már fel is adtam a reményt, hogy aktív muzsikus.
Most viszont itt az Aeon Spoke, ahol Masvidal mellett újra ott a régi harcostárs, Sean Reinert (dobok, ütősök, billentyűk) is. Ám ha kapcsolódási pontokat keresünk a Cynic-hez, akkor az ennyiben ki is merül. Itt nincs technikás torzított riffelés, kétlábdob és hörgés. Ehelyett tíz melankolikus, változatosan meghangszerelt dalt kapunk ízlésesen egyszerű borítóba csomagolva, őszinte, lelket csupaszító szövegekkel és Paul szelíd, sejtelmes dallamvilágú énekével. A Katatonia és az Anathema tud még ilyen érzéseket kiváltani a hallgatóból, és bár az Aeon Spoke zeneileg talán még nyugodtabb, de legalább annyira mélyreszántó és felkavaró. Kategorizálni nem igazán tudnám a bandát, az alternatív rock vagy art-pop kifejezések egyike sem érezteti azt a tartalmi többletet, ami ezen a korongon rejtőzik.
Ajánlom a www.aeonspoke.com letölthető mp3-ait, én is azok alapján szerettem bele a Silence, és Nothing dalokba, meg persze a sajátos képi világú Emmanuel klipjébe. Ezek sokadik hallgatásra is a lemez legjobb és egyben legszomorúbb tételei. Természetesen az adott hangulati és zenei spektrumon belül törekedtek a változatosságra is a fiúk: a lassú, fohászszerű Grace és a lemezzáró lebegős Yellowman mellett azért itt van a Cure-os (kis túlzással britpopos) Pablo At the Park és a Suicide Boy, ami borult címe ellenére az egyik leglendületesebb dal, már ha lehet ilyenről beszélni egy melankóliával ennyire átitatott lemez esetében. Felületesen meghallgatva akár egysíkúnak is nevezhetnénk az 'Above the Buried Cry'-t, de az ötletes hangszerelés és a hangzások árnyalatnyi variálása tükrében minden dal zseniális, és a refrének, dallamok is elég emlékezetesek. Tessék csak meghallgatni a Nothing c. dal visszafogott középső gitárdallama utáni felfokozást (Paul majdnem elordítja magát, de csak majdnem), és a záró szólót. Hidegrázós!
Kérdéses persze, hogy mi lesz a banda és kiváló debütáló lemezük sorsa, azaz hogy akad-e szélesebb közönsége ennek a zenének a tengerentúlon, vagy az 'Above the Buried Cry' is elsikkad és a kevés beavatott féltett kincsévé válik, mint annak idején a 'Focus'? Egy mindenesetre biztos: Paul Masvidal újabb zenei közegben bizonyította géniuszát és remélem, hogy nem kell újabb évtizedet várni a folytatásra. Legyen bármi is a következő lépés (jó, azért ne adjanak ki polka-lemezt!) én vevő vagyok rá. Legyetek Ti is!
