Shock!

Nomen est omen, az Aeternus örök. Az egykor a Gorgoroth és az Immortal névsorában is jegyzett Ronny „Ares" Hovland zenekara hét évig váratta a rajongókat a legutóbbi HeXaeon óta, ami az akkor még sűrűbben érkező elődeihez hasonlóan egy tipikus Aeternus alkotás volt a sorban. Aresékkel kapcsolatban ma is leginkább az jut eszembe, mekkora beteljesült ígéret volt ez a brigád másfél évtizede, a Beyond The Wandering Moon, de főleg az ...And So the Night Became albumuk idején.

Bár a legnagyobbakhoz mérhető kreatív potenciált nem mutattak, idővel ezek a lemezek bizony csont nélkül az atmoszférikus black metal klasszikusaivá váltak. Az ezredfordulótól kezdve aztán a már addig is jelen lévő death metal utalások – külső indíttatásra, vagyis a turnék utóhatásaként – egyre hangsúlyosabbak lettek, a zenészek pedig elkezdték egyre kompaktabb módon megfogalmazni korábban merészen terjengős mondanivalójukat. Nem tagadható azonban, hogy ezekre az albumokra már egyre kevésbé lehetett fejet felkapkodni, én pedig úgy évtizede, az A Darker Monument magasságában el is vesztettem az érdeklődésemet a bergeni hordával kapcsolatban. A semmiből most elém penderült hetedik albumuk ezzel szemben határozottan kellemes, nosztalgikus érzéseket kelt bennem.

A tagság nemhogy az említett alapművek, de a HeXaeon óta is kicserélődött Ares körül, a dobos poszton pár éve már a Gorgoroth koncertfelállásában is érdekelt Phobos lelhető fel, a gitáros/bőgős Specter ellenben friss szerzemény. Mindketten bergeni zenészek egyébként, és teljesítményük vígan(?) összevethető elődeikével, amit a Bjørnar Nilsen (Vulture Industries, Black Hole Generator) jegyezte sound híven alá is támaszt. A frontdémon hangja is a régi persze, a billentyűs hangszerek hiányát szintén megszokhattuk már. Az előttem máig ismeretlen koncepciót, így a dalszövegeket is Ørjan „V'gandr" Nordvik (Helheim) jegyzi ezúttal, aki 2001-2012 között a banda basszusgitárosa is volt. A viszonylagos csendben elkészített hetedik album pedig nem csupán címében utal a (sokak számára) klasszikus időkre, de a black metal hatásokból is többet mutat, mint a Shadows Of Old óta gyakorlatilag bármelyik anyaguk. Bőséggel akadnak a műfaj legszebb napjait idéző megoldások az albumon, mely epikus jellegét a lendületes skandináv szélbekiáltás ellenére is mindvégig megtartja. Ezzel pedig engem máris megvettek kilóra, ilyen elosztásban és hangulattal rég nem tapasztalt örömmel hallgatom a jelenkori Aeternus black/death ötvözetét, a vérgőzös darálásoktól az elektroakusztikus hangulatfestésekig.

Újszerűséget már nincs értelme számon kérni Areséken, egy két évtizede létező zenekartól azonban mindenképpen üdítő mindaz, amit az ...And The Seventh His Soul Detesteth-en hallani. Izgalmas, invenciózus album ez, egy újra lendületet vett, szebb napokat is bőséggel látott brigádtól, mely így okkal reménykedhet saját újrafelfedezésében.