Shock!

Sokszor úgy tűnik, hogy a titokzatos dán lány nem is létezik. Legalábbis nem ebben a dimenzióban. Álomszerű, elmosódott zenei világa valahol az öntudatlanság és az ébrenlét sajátos határmezsgyéjén leledzhet. Mint valami sejtelmes délibáb, ami kizárólag ősszel és télen bukkan fel, hol hosszabb, hol rövidebb időszakokra.

Ezúttal új árnyalatokban mutatkozik meg ez a délibáb. Hasonlóan üvegszerűen törékeny és áttetsző módon, mint elődein, mégis kicsit másképp. Noha a nexus a Citizen Of Glass és a 2013-as keltezésű Aventine között nyilvánvaló, az új mű még közelebb visz ahhoz a szürrealista képhez, ami felé eddig is öles léptekkel igyekezett a művésznő. Továbbra is nehéz eligazodni Agnes konvenciókat elkerülő alkotásain, melyek egyszerre légiesen könnyedek és roppant fajsúlyosak, meghatározóan kontrasztosak és homályos sziluettként tovatűnőek.

Obel kisasszony megdöbbentően sajátos elképzelései a muzsikáról ismét drámai erejű kompozíciókban öltöttek testet, melyek hatásfokát személyes hangvételű szövegek teszik katartikussá. Elképedéssel vegyes csodálattal veszem tudomásul, hogy a XXI. században akad még olyan alkotó, aki mer egyszeri és megismételhetetlen lenni, aki a hírnév és csillogás helyett az időtlenséget választja, aki a popularitás kényszerének béklyóit hírből sem ismeri. Agnes eszköztára továbbra is kimeríthetetlennek tűnik, minimalista szemlélettől vezérelve formálja monumentális műveit, melyek örvényként rántanak önnön mélységükbe. 

Vajon mi hatására fogan meg valakinek a fejében az, hogy szinte nemlétező hangszerek segítségével fejezze ki mondanivalóját? Itt még a mellotron és a cselló is normatívnak hat a többi instrumentum között. Trautónium, cseleszta, spinét. Nem kis magabiztosságra vall, ha egy előadó ilyesmikre meri építeni a zenéjét. Eme különleges eszközök mindegyike főszerepet kap Agnes műveiben, az ember pedig csak azt érzékeli, hogy valami roppant érdekfeszítő dolog zajlik az éterben. Magától értetődő módon az így előállított muzsikát kizárólag saját kis mikroklímájában lehet és érdemes kezelni, más értékrendben, más etalonok között nyilvánvalóan értelmét veszti az elemzés, a megmérettetésről nem is beszélve. Utóbbira kár is lenne időt vesztegetni, lévén, nincs mivel összehasonlítani. Ahhoz sem venném a bátorságot, hogy elődjével állítsam párhuzamba a Citizen Of Glasst, mert noha bizonyos értelemben egy tőről fakadnak – vagy még jobb, ha azt mondom, egy anya szülte őket –, nem szimpla következménye, netán reflekciója ez annak, sokkal inkább valamiféle kiterjesztése. Bármennyire is domináns a folytonosság érzete, a keleties misztikumba burkolódzó Stretch Your Eyes, az ezredszer is meghökkentő Familiar, a feszültségtől vibráló Red Virgin Soil vagy a cseleszta xilofon-szerű hangjaira kristályosan ragyogó Golden Green témáit nehéz lenne elképzelni az Aventine-on. A sok instrumentális közjáték okán a hagyományos album-struktúrát hiába is keresnénk a Citizen Of Glasst hallgatva, egy nem létező film aláfestéseként lassan hömpölygő lávafolyammá olvadnak össze a dalok.

Eredendően intim ez az album, és ennek megfelelően időbe telik, mire bepillantást enged bájai közé, ám az idáig vezető út minden másodpercre csodálatosan izgalmas. A rejtélyes dán lány pedig továbbra is sötét folt a muzsika térképen, és nagyon remélem, hogy titkának nyitját sosem leljünk meg.