Nincs annál szebb egy kritikus életében, mint valami olyannal találkozni, amit hirtelen nem lehet hová tenni. Ritkán fordul elő ilyesmi, hiszen előszeretettel hasonlítgatunk mindent már meglévő tudásunk és tapasztalataink alapján felállított etalonokhoz. A könnyűzene mesterséges kasztjai és sematikussága mindezt még erősítik is, éppen ezért ér fel arculcsapással egy olyan művel szembesülni, mely a konvencionalitás és a kompromisszumos megoldások csapdáit messziről elkerüli.
A pofont ezúttal Agnes Obel dán művésznő adta, a zongorista-énekesnő második albumának zavarba ejtő eredetisége valósággal letaglózott. A törékeny hölgy által felépített sajátosan kifinomult és markáns zenei világ ugyanis nagyon nehezen kategorizálható – sokáig azt sem tudtam eldönteni, hogy ez most könnyű vagy komolyzene. Hangszerelését tekintve egyértelműen utóbbi, hiszen jórészt zongora, hárfa, klasszikus gitár, hegedű, brácsa és cselló szól benne, az ének által közvetített árnyalatok azonban populáris gellert adnak a kompozícióknak. Ezáltal az egész album rendkívül meghatározó, légies hangulattal bír, ami szárnyára veszi és elrepíti a hallgatót egy fényekkel és árnyakkal teli világba.
A legzseniálisabb ebben az anyagban az, ahogy Agnes eléri a kívánt hatást. A legminimálisabb zenei eszközök alkalmazásával, illetve ezek néhol rendhagyó módon történő használatával képes a klasszikus értelemben vett diszciplínáknak egyszerre megfelelni és azokra fittyet hányni, ezáltal formabontó monstrumokat létrehozni. Agnes művészetében minden egyes hang elképesztő súllyal esik latba. Mesterien fokozza a feszültséget akár egyetlen billentyű leütésével, egyetlen csellószólam bekapcsolásával, megfelelően elhelyezett visszhangokkal, vagy éppen a hangnemek közti modulácókkal. Érdekes módon az alkotás abszolút nem vokálcentrikus, az ambient jellegű ének inkább színez, mintsem kiemelkedik a hangszerek közül, a hol direktebb, hol árnyaltabb módon megfogalmazott szövegek velős mondanivalója okán viszont csak mélyül az instrumentumok által kialakított közeg eredendő tartalmassága, jelentőségteljessége.
Természetesen az album hallgatása közben fel-felvillannak nevek, kiknek munkássága támpontot jelenthet Agnes világának megismeréséhez. Tori Amos, Enya és a Beatles rokonsága érezhető, ám kizárólag jelzésértékkel, hangulati síkon és felfogásbeli szempontból, hiszen egyetlen olyan konkrét motívum nem található a lemezen, melyre explicit módon rá lehetne húzni valami mást. Szinte hihetetlen, hogy egy szerzemény kivételével Agnes maga írta, hangszerelte, rögzítette és keverte a teljes művet – micsoda nem mindennapi tudás, ihletettség, illetve lelki béke birtokában lehet e szépségét visszafogott intellektussal viselő, finom arcvonású nő!
Bizonyos szempontból radikálisnak is nevezhetném az Aventine albumot, hiszen úgy bontja a falat a komolyzene és a populáris irányzatok között, ahogy a szimfonikus metal irányzat felszínes, hatásvadász képviselői sosem fogják, de mások se nagyon.
Intelligens, művelt zene, melynek erejét legszívesebben élőben is megtapasztalnám, Münchenben, október 10-én...
Hozzászólások
Oké, nincs ezzel semmi gond, azt is értem és átérzem hogy mindenkinek van ezer dolga, problémája, stb... csak furcsálltam hogy ezekről az albumokról egyelőre nem hallottunk tőletek (pedig pl. a Haunteddal kapcsolatban érdekelne Szilvia véleménye, mert ő korábban is remek kritikákat írt róluk), ellenben volt idő a Cloven Hoofra.
Igazi bunkó szőrszálhasogat ásként azért megjegyezném, hogy az augusztus 29én megjelent Hammerfallról szept 4-én pont te raktál ki recenziót :P Úgy gondolom (de javíts ha tévedek) ti sem a megjelenés napján vagy utána halljátok először ezeket a lemezeket - de gyanítom erre terjed ki a "nem feltétlen" rész a mondatodban :)
Igazából mindegy is, tényleg csak egy észrevétel volt, korrekt módon megválaszoltáto k, end of story.
Minden felsorolt lesz, a Sólstafirt most fogom kitenni konkrétan. Annyit azért hozzátennék ahhoz, amit írsz (amellett, hogy ezer okból kifolyólag tényleg akad, ami mellett elmegyünk), hogy az általad említett lemezek kis túlzással pár napja jöttek ki, és sokakkal ellentétben nem vagyunk feltétlenül annak a hívei, hogy mindenről két-három nap után írjunk.
Minden lesz, türelem. Sólstafir már a kanyarban.
De ha már témánál vagyunk: nem úgy volt, hogy lesz Epica-kritika? (Mintha Ádám "ígérte" volna valamelyik cikk alatt...) Szerintem nagyon fasza lett az új album, kreatívabb, kerekebb, mint az előző, úgyhogy én szívesen olvasnék róla itt (is). És tényleg: a Sólstafirról is, ha már meg lett említve
Ez a zene szép a léleknek, szép a fülnek és kedves a szívnek.
Sőt annyira szeretem pl innen a Fuel To Fire-t, hogy egyik videóm aláfestő zenéjének is használtam.
http://www.youtube.com/watch?v=iYHmC5vomSM&list=UUD4Bf01EVdj9Y3Nj9sbtOSg&index=1
In Flames, Haunted és Wall of Sleep is lesz, ez biztos. Igyekszünk mindenféléről írni, de a már sokszor elregélt okokból (család, munka, szabadidő hiánya stb.) nem jut mindig mindenre hamarjában idő. A Klasszikushock rovat meg talán a legnépszerűbb, ebben sokan várják a cikkeket az évfordulók napján. Egyébként pedig a fő prioritás - legalábbis nálam -, hogy épp miről van kedvem írni.
Viszont érdemes belehallgatni!
Pontosan... IS. Nem helyett, nem prioritásban, pont azért, mert nem vág ide. Persze nem én szerkesztem a honlapot, ez csak az én nézőpontom.
Ehhez képest jött a sokadik Klasszikushock Mötley a sokadik Maidennel karöltve (a kutyát nem érdekelte volna, ha egy héttel később hozzátok le, ezeket a lemezeket évek óta hallgatjuk és megvan róla a véleményünk, sőt, a hátterüket is ismerjük ha érdekelt minket), egy Cloven Hoof kritika (finoman szólva sem az év lemeze), és a művésznő által kiadott anyag recenziója, amivel nincs semmi baj, biztos érdekes, biztos lesz, aki bele is hallgat, de tényleg ez a prioritás?