Shock!

Van abban egy nagy adag irónia, hogy Doug Aldrich gitáros a legjobb köreit akkor futotta, amikor jóformán csak a szakma ismerte a nevét. A kriminálisan alulértékelt Lion és annak szerves folytatását képező Bad Moon Rising neve Japánon kívül még hajmetálos körökben is csak azok számára mondott valamit, akik nagyon képben voltak a műfajt illetően. Pedig elválaszthatatlan harcostársával, Kal Swan frontemberrel mesterművek egész sorát tették le az asztalra azzal együtt, hogy a relatív kultstátuszból egyikkel sem volt esélyük kitörni. Mind közül az egyik legjobbnak alighanem a tavaly harmincéves jubileumához érkezett második Bad Moon Rising-opusz, a különleges atmosztférájú Blood minősül, melynek készítésére Doug Aldrich segítségével emlékezünk vissza.

A Bad Moon Rising szövevényes története messzire nyúlik vissza és elválaszthatatlan részét képezi a Lion sztorija: Norman „Kal" Swan skót születésű énekes a '80-as évek legelején alapító tagja volt annak a Tytan nevű NWOBHM-brigádnak, amely a későbbi AC/DC- és DIO-dobos Simon Wright-ot is soraiban tudta. A klasszikus brit hard rock iskolát képviselő Swan azonban már két kislemez kiadása után felismerte, hogy a Tytan irányvonalát nem érzi magáénak és nem is akarja hosszabb távon felvállalni, így a londoni esőt kaliforniai napsütésre cserélve áttette székhelyét az Angyalok Városába. Mindeközben egy frissen érettségizett 18 éves észak-karolinai sport- és zenefanatikus srác éppen azzal sokkolta szüleit, hogy a főiskola helyett a gitárját választva ugyancsak Los Angelesbe készült. Noha az eredményei lehetőséget adtak volna rá, Douglas Aldrichnak esze ágában sem volt az tovább koptatni az iskola padját.

Aldrich karrierje a showbizniszben majdnem mesébe illően indult, de csak majdnem. Alighogy megvetette a lábát a nyugati parton, élete lehetősége kopogtatott az ajtaján: egy Mansfield névre hallgató bandával koncertezett Los Angeles klubjaiban és rögvest magára irányította néhány szakmabeli, többek között a KISS-dobos Eric Carr figyelmét. A KISS éppen gitárost keresett Ace Frehley megüresedett helyére, Ericnek pedig megtetszett a jó kiállású és impresszív tudással rendelkező Doug: „Eric lejött az egyik koncertünkre a Gazzari's klubba és a buli után egyből odajött hozzám. Bírta, ahogy játszottam és azt mondta, hogy szerinte illenék a KISS-be. Akkor még nem voltam biztos benne, hogy komolyan beszél, de számot cserélünk és pár nappal később fel is hívott, hogy aznap este legyek a híres Record Plant stúdióban, mert be akar mutatni Paulnak és Gene-nek, akik meg fognak hallgatni. Alig akartam elhinni! Akkoriban maszk nélkül még alig láthatta őket valaki, én meg kölyökként lehetőséget kaptam arra, hogy zenéljek velük. Persze iszonyú ideges voltam, Eric pedig látta rajtam a pánik jeleit, úgyhogy előtte még gyorsan bevitt a sarki kocsmába és belém töltött némi szíverősítőt, hogy ellazuljak. Egy készülőfélben lévő dalra kellett szólóznom, majd megkaptam a házi feladatot, hogy a következő hétre mit tanuljak meg."

Az állásra Doug mellett olyan nevek pályáztak, mint Slash, Yngwie Malmsteen, Richie Sambora és Steve Farris, de a Simmons által terjesztett legenda szerint még Eddie Van Halen is érdeklődött iránta. A sztorit mindenki ismeri, végül Vinnie Vincent került be, Doug pedig nem sokkal később a Lion soraiban találta magát. A Lion a közhiedelemmel ellentétben nem Aldrich és Swan bandája volt, hanem Mark Edwards dobosé, aki azt megelőzően abban a Steelerben püfölte a bőröket, ahol Yngwie Malmsteen és Ron Keel játszott még. Edwards nem tartozott az átlagos ütősök közé, valódi katalizátorát adta a csapatnak, céltudatos hozzáállását pedig mi sem támasztotta alá jobban, minthogy még egy instrumentális szóló EP-t is összerakott akkoriban.

Aldrich a Mansfieldből magával vitte Jerry Best basszert, az így megszilárdult felállás pedig érdekes módon szinte a semmiből csöppent bele a Péntek 13 horrorfilm negyedik részének filmzenéjébe a Love Is A Lie dallal, amivel megalapozták hírnevüket Hollywood környékén. Az első nagylemezük még akkor sem volt sehol, amikor 1986-ban a korabeli Marvel-animáció, a The Transformers címadójával felkerültek a soundtrack-re, de abban az évben legalább kijött a Power Love című EP, majd a kiválóan sikerült Dangerous Attraction debütre sem kellett sokáig várni. Úgy tűnt, hogy minden sínen van, a Never Surrender például a The Wraith című Charlie Sheen-mozi filmzenealbumán is megjelent, a kezdeti bizakodásra okot adó jelek ellenére azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Lion nem született szerencsés csillagzat alatt. Habár minőségre magasan kiemelkedtek a hajmetálos dömpingből, a szinte kizárólag Kaliforniára koncentráló Scotti Bros. kiadóval kötött szerződésük rövid úton bezárta előttük az ajtókat. „A Lionnal nehéz időket éltünk meg a '80-as évek második felében – folytatja Doug. – Rendkívül előnytelen szerződés kötöttünk a lemezkiadónkkal, akik aztán semmilyen érdemi támogatást nem adtak promós és turnés szinten. Azt láttuk, hogy a Dangerous Attraction lemez ott kapott némi figyelmet, ahol nem ők végezték a terjesztést, tehát Európában és Japánban, Amerikában viszont csak a küszködés ment. Több komoly menedzsment is érdeklődött irántunk, de amikor meglátták, hogy mit írtunk alá, akkor mindenki feltette a kezét, hogy bocs, srácok, ez így nem fog menni. Mindenképpen szabadulni akartunk tőlük, ami végül sikerült is, de ennek az lett az ára, hogy fel kellett oszlatnunk a csapatot, pedig akkor már számos dalunk készen volt a reménybeli harmadik Lion-albumhoz."

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az 1989-es Trouble In Angel City anyaga részben a Power Love EP átdolgozott és újravett számait tartalmazta, de így is hatalmas album volt, műfajában az év egyik legjobbja. Akkorra már sikerült menedékre lelniük a Lillian Axe-et is felkaroló Grand Slamm kiadónál, ám a lemezt még ők sem tudták megmenteni a süllyesztőben való eltűnéstől. A banda kifáradásában az üzleti oldal mellett ugyanakkor más is komoly szerepet játszott. Mark Edwards szenvedélyesen rajongott a motorokért és rendszeresen rajthoz állt különböző motocross-versenyeken, mígnem 1989 szeptemberében egy bukást követően olyan súlyos gerincsérülést szenvedett – több nyakcsigolyája is eltört –, hogy végleg fel kellett hagynia a zenéléssel. Ez verte bele az utolsó szöget a Lion koporsójába, a történetnek azonban itt még korántsem volt vége. Doug: „Olyannyira zavarossá vált a hátterünk a feloszlás után, hogy még azok a témák is eltűntek, amiket a következő lemezhez írtunk, szóval kellett némi idő, hogy az áldatlan állapotok letisztuljanak körülöttünk. Lényegében a japán lemezcégünk kitartásának köszönhettük, hogy némi kitérőt követően Kal és én együtt tudtuk folytatni más néven. Az ottani kiadó emberei addig rágták Kal fülét, hogy ne engedje el azt, amit addig már felépített, hogy végül beadta a derekát. Ezután felhívott és megkérdezte, hogy mit szólnék, ha ismét rálépnénk arra az ösvényre, amit addig is közösen jártunk be. Nem volt ellenemre a dolog, főleg annak tudatában, hogy végül előkerültek azok a demók, amiket együtt készítettünk a Lion számára. A japánok közben minden segítséget megígértek, és be is tartották ezeket az utolsó szóig: rendes büdzsét biztosítottak nekünk, pedig akkor még nem is létezett a zenekar, tulajdonképpen egy kétszemélyes projektre tették fel a pénzüket."

A páros újult erővel vetette bele magát a dalszerzésbe és a régi témákhoz még hozzáraktak annyit, hogy kijöjjön egy komplett nagylemezre való anyag. Előtte azonban a japán piac lehetőségeit felmérve kihozták a Full Moon Fever EP-t két jövendőbeli albumos dallal és a végül csak bizonyos kiadásokon megjelent, a Lion örökségét tokkal-vonóval prezentáló, zseniális One Night In Tokyóval. Az első Bad Moon Rising 1991-ben került a boltok polcaira és a két Lion-albummal ellentétben hangyányi eltávolodást mutatott a klasszik hajmetáltól, mégpedig egy rock & rollosabb, sleaze-esebb, bluesosabb irányt vázolva fel. Doug akkoriban több vasat tartott a tűzben egyszerre, hiszen nem sokkal korábban még a Kelly Hansen és Jay Schellen fémjelezte Hurricane tagja volt, közben pedig a legnagyobb titok övezte, hogy a House Of Lords Sahara albumát nem a borítón feltüntetett Michael Guy, hanem egy-egy Impellitteri- és Rick Nielsen-szólótól eltekintve teljes egészében ő gitározta fel. Ha ez nem lett volna elég, Ronnie James Dio is fente rá a fogát, Doug viszont – akkor még – visszautasította.

Ezek a projektek érezhetően hatást gyakoroltak a gitárosra, ami érződött is a briliáns Hugh Syme-borítóba csomagolt 1991-es bemutatkozó Bad Moon Rising korong a kelleténél talán picit jobban vonalra tett és az akkori korszellemhez a Lionnál erősebben idomuló anyagán, mindazonáltal a későbbi albumok magvait határozottan elvetették rajta. A stúdióban a House Of Lords ritmusszekciója, azaz Ken Mary dobos és Chuck Wright basszer segítette ki a duót, egy szólót pedig Michael Schenker is elvállalt, aki azidőtájt előszeretettel bukkant fel valószínűtlen összeállításokban, lásd még: Contraband, Ratt. Vokálokkal James Christian és Kelly Hansen is segítette Kalt, de a keverőpult túlsó oldaláról úgyszintén egy nagypályás arc, Reinhold Mack irányított, aki korábban szinte összenőtt a Queennel, de Stones-, Uriah Heep-, Scorpions- és Rainbow-lemezek is fűződtek a nevéhez: „Kal valahol összefutott Mackkel és felvázolta neki, hogy éppen miben utazunk. Ínyére volt a dolog és elvállalta a produceri feladatokat. Mack személyében nagyon jó lóra tettünk, mert egyfelől óriási tapasztalatokkal rendelkezett a Queennel, a Rollling Stones-szal és a többi '70–es évekbeli előadóval való együttműködése révén, másrészt haladt a korral, képben volt a fiatal feltörekvő zenekarokkal kapcsolatban is, ezt világosan le lehetett mérni az Extreme-mel való együttműködésén. Tudta, hogy mit akarunk és ennek megfelelő hangzást teremtett a dalainkhoz. Mack mindig nagyon jó volt abban, hogy miként kell megragadni egy banda lényegét és hogyan kell kihozni egy lemezanyagból a legtöbbet, ehhez nála jobban nem értett senki."

Bármennyire is jó minőséget képviselt az album, a világot nem váltotta meg, ráadásul amiatt is jelentős hátrányba kerültek a versenytársakkal szemben, hogy koncertképes felállás híján nem tudták normális turnés jelenléttel megtámogatni a kiadványt, mindössze néhány promóciós fellépés adatott meg nekik Japánban. A session-munkákat továbbra is vállaló Aldrichot közben megkörnyékezte Blackie Lawless, a meglehetősen kellemetlen kalandból viszont végül csak annyi lett, hogy a W.A.S.P. The Crimson Idoljára felgitározta az Arena Of Pleasure-t, a lemezen viszont nem tüntették fel a nevét. A Bad Moon Rising terveit ez persze nem keresztezte, és Swannel már '92-ben nekiláttak a folytatásnak. Ezúttal teljes mértékben hazai pályán, a Los Angeles-i Sound City és Ocean Way stúdiókban folytak a felvételek, a stáb pedig ugyanaz maradt: a produceri teendőket Mack látta el, míg a basszust és a dobokat stúdiómuzsikus minőségben ismét Chuck Wright és Ken Mary rögzítette, miközben billentyűs hangszereket a Whitesnake-et is megjárt Rick Seratte kezelte. Azzal azért tisztában voltak, hogy hosszú távon ez így nem maradhat, úgyhogy szép lassan elkezdtett körvonalazódni egy stabil felállás, amikor a David Reece vezette kiváló Bangalore Choirból elorozták Ian Mayót és Jackie Ramost. A promóciós fotókon már ők szerepeltek Swan és Aldrich mellett, a készülő anyagon viszont egy hangot sem játszottak.

Nem mintha bármi jelentősége lett volna ennek, hiszen a zenekar továbbra is Kal és Doug párosáról szólt, talán még jobban is, mint azelőtt. Az 1993. március 19-én kihozott Blood hűen alátamasztotta, hogy a két kivételes tehetség éppen a legjobb köreit futotta. Az album, melyet ezúttal Glen Wexler öltöztetett gyönyörűséges köntösbe, azzal a jellegzetes lüktetéssel indul, ami már az elődje bizonyos tételeinél (Full Moon Fever, Hands On Heaven, Lie Down) is szembeszökő volt és igazi BMR-védjeggyé vált, habár a Dangerous Game szikár, kockásra gyúrt darabja hallatán az is felsejlett, hogy attól a kevés amerikai cukormáztól is megszabadulhattak, ami korábban azért érződött helyenként. Joe Barresi arányos keverése és az egész produkció organikussága, nyersessége is arról árulkodott, hogy a srácok európaibb irányt vettek, Swan pedig ebben a közegben bontakoztathatta ki istenigazán azokat az árnyalt, mégis felejthetetlenül dallamos énektémákat, amikről mindig is híres volt.

A másodikként elhangzó és minden korábbinál komolyabb hangvételű Servants Of The Sun sötétebb tónusa, szaggatott alaptémája, keletiesen fülledt, illetve pattanásig feszített hangulata már minden kétséget kizáróan igazolja ezt, Doug sem tagadja: „Egyértelműen azzal a céllal vágtunk bele a kettes lemez munkálataiba, hogy mélyebbre ássunk és egy szerteágazóbb, bátrabb anyaggal rukkoljunk ki. Már az első albumon is voltak ennek előjelei, például a Darkside Of Babylon című dal, de istenigazából a Blood idején bontakoztattuk ki a kísérletezősebb oldalunkat az olyan epikusabb darabokkal, mint a Servants Of The Sun vagy a Devil's Son, utóbbiban abszolút benne volt a Zeppelin és a Queen hatása. Kal alapvetően nem volt nagy Zep-rajongó, inkább a Whitesnake, a Thin Lizzy és a Status Quo inspirálta, az a vonal feküdt neki igazán és az ötletei is azt láttatták, én viszont mindig meg voltam őrülve Jimmy Page dolgaiért, tehát ezt a hatást én vittem bele a Bad Moon Risingba."

Jóllehet a szövegét tekintve is magvas dal csak 5 és fél percre rúg, a nagyívű megközelítés miatt mégis olyan, mintha sokkal hosszabb lenne. Ha jobban belegondolunk, ez nem is csoda, hiszen mindent összesűrítettek benne, ami egykoron a Zeppelinben és a Whitesnake-ben jó volt, majd mindezt elsőrangú ízléssel formálták saját képükre. A téma egyébként mindennél jobban rávilágított a BMR valódi mibenlétére, arra, hogy végeredményben itt Doug és Kal egészséges dalszerzői küzdelméről szólt minden, a dalok jellege pedig mindig azon múlott, hogy éppen ki kerekedett felül a másikon. Ha lehet, akkor a Devil's Son még nagyobbat üt sejtelmes akusztikus bevezetőjével, folkos verzéivel és kirobbanó refrénjével: olyan dinamikát szőttek bele, hogy az ember csak tátott szájjal néz ki a fejéből, a szóló előtti átkötésnél pedig ezredszerre is égnek áll minden szőrszál rajtam, ahogy Kal az akusztikus idillt szétszaggatva minden előzmény nélkül kísérteties üvöltésbe kezd, miközben Doug facsarja azt az irgalmatlanul gonosz riffet. Tényleg mágikus pillanat, de az is tanítani való, ahogy kijönnek belőle és végül nyugvópontra helyezik a dolgokat.

A nagy epikusság parabolikus ívét ezután törvényszerűen le kellett törni egy hagyományosabb rocknótával, ezt a szerepet pedig a fergeteges Blood On The Streets töltötte be anglo-amerikai mivoltával. Amolyan kirándulás ez a könnyedebb, napfényesebb hard rock világába, és felfogásában baromi közel állt a kortárs Blue Murder dalaihoz. Itt még Swan hangja is hasonlít Sykes-éhoz, a hullámzó riffelés azonban kizárja a gitárrészek komolyabb összehasonlítását. Aldrich itt is hozza azt a sajátosan pulzáló jellemvonást a ritmusozásában, ami mindig is különös ismertetőjegye volt a játékának. (Pár éve, amikor a Váci utcában kajtattunk magyar válogatott focimez után a kisfiának, feltűnt, hogy ez a ritmusos lüktetés még a járásában benne van. Ez van, ha valaki a megtestesült, két lábon járó rock & roll...)

A felszabadult pillanatokat a Tears In The Dark érzékeny szerelmes percei váltják fel, elképesztően finom, álmodozós momentumokat és bombasztikus elektromos részeket egyaránt tartogat ez a szerzemény, ami egyben előfutára a következő nagyvadnak, a Heart Of Darkness mázsás súlyokat cipelő monolitikus képződményének. Nem akármilyen bluesos alja van ennek a monstrumnak, kérlelhetetlen módon ragad meg a gallérodnál fogva és el sem ereszt egészen az utolsó másodpercig. A páratlan refrén azért lazít valamennyit a szorításon, de csak addig, hogy Doug mániákus – és meglehetősen Crying In The Rain-emlékeket ébreztő – szólója az utolsó szuszt is kipréselje belőled. Először úgy tűnik, hogy a Chains az akusztikus alapokra helyezett slide-intró miatt ugyanebben a szellemben folytatódik, rövidesen azonban egy lendületes és első szándékból érkező fajsúlyos hard rocker bontakozik ki belőle, ami nagyjából ugyanarról a tőről fakad, mint a Dangerous Game. A vége felé közeledve már felváltva érkeznek a feszesebb és a lazább darabok, az igazi BMR-esszenciát felvillantó gitárcentrikus Time Will Tell rocktémáját a Till The Morning Comes Zepes akusztikus rockja és az egy szál dobgitárral előadott Remember Me békés pillanatai fogják ollóba, utóbbi perfekt levezetése vérbeli jutalomjátékként is szolgál a két főkolompos számára.

Amellett, hogy a töltelékektől mentes Blood a dalok szintjén kiforrottabb és egységesebb összképet festett a két évvel korábbi bemutatkozásnál, hangzásában pedig pőrébb, élesebb megközelítést alkalmazott, még egy lényeges szegmensében vált tartalmasabbá, mégpedig a hangszerelésében: a bőkezűen adagolt akusztikus textúrák és visszafogott billentyűs szőnyegek összehasonlíthatatlanul vastagabb szövetűvé tették a lemezt, mindez ráadásul plusz koherenciát adott és egészen különleges légkört teremtett. A sikernek értelemszerűen ezzel a maximális igényességgel sem sikerült megágyazni, túl késő volt már ahhoz. A Wingerhez, a Blue Murderhez, a Phantom Blue-hoz és a Lillian Axe-hez hasonlóan hiába járatták csúcsra magukat kreatív szemszögből, az 1993-as év már nem erről a stílusról szólt. Igazság szerint az sem számított, hogy egy erőforrásokkal nem rendelkező független cég gondozta az anyagot, a sorsát egy Warner vagy egy Geffen is ugyanígy megpecsételte volna akkor.

„A lemez időzítése távolról sem volt ideális, hiszen a grunge-mozgalom addigra már elsöpörte azt a színteret, amihez mi is tartoztunk – taglalja a gitáros. – Annyi szerencsénk viszont volt, hogy Európa bizonyos részein, így Franciaországban és Németországban már kialakult egy lojális rajongói bázisunk, a legnagyobb támogatást azonban kétségkívül Japánból kaptuk. Az ottani emberek imádták az első albumot és mindenképpen azt akarták, hogy folytassuk. Japánt nem érdekelte annyira a grunge, ők a hagyományos rockzenét szerették és ez egybevágott az elképzeléseinkkel. Mi ugyanis nem szándékoztunk eltérni a saját világunktól, hanem szerettünk volna a saját tempónkban és elképzeléseink szerint fejlődni a lemezeinkkel. Nagyon érdekes, hogy akkoriban sokan nem értették, hogy miért lett komolyabb, velősebb a Blood a bemutatkozó korongnál. Azt hittük, hogy a kritikusok majd elolvadnak, ha meghallják a dalokat, ezzel szemben viszont sokaknál értetlenkedést és fanyalgást váltott ki a lemez. Nyilván a dúsabb hangszerelés azt eredményezte, hogy valamennyit változott a csapat hangzása, de az nonszensz volt, hogy átmentünk volna grunge-ba. Még a japánoknak is meg kellett magyaráznunk, hogy továbbra is a saját utunkat járjuk, egyszerűen csak tettünk egy lépést előre és szó sincs arról, hogy bármilyen trendhez is idomulnánk. Amúgy meg semmi nem volt tervbe véve: akkor éppen azok a dalok jöttek belőlünk és minden a maga természetességével spontán módon történt. Persze, amikor az ember már magyarászkodásra kényszerül, akkor nem jöhet ki jól a dologból. Bármennyire is bíztunk az anyagban, nem értük el vele azt, amit szerettünk volna. Évekkel később viszont rengetegen felismerték, hogy a Blood micsoda értékeket hordoz, ez azért jelentett némi elégtételt."

A nem sok jóval kecsegtető jövő ellenére '93 őszén sikerült nyélbe ütniük egy alapos japán túrát, azt megelőzően pedig pár kaliforniai fellépés is összejött nekik, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a víz felszínén maradhassanak. Sok azért már nem volt hátra nekik sem, a fősodorból áradó klímaváltozás őket is éppúgy megviselte, mint kor- és sorstársaik javát, furcsa mód azonban pont az ezt követő időszak tartogatta számukra a legjobb lehetőségeket. Az 1995-ös harmadik lemez, a változó idők lenyomatát magán viselő, korszerűbb és tüskésebb Opium For The Masses idejére papírforma szerint totál vissza kellett volna szorulniuk a hátországuknak tekintett Japánba: szó se róla, a szigetországban sort is kerítettek egy nagyszabású lemezbemutató körútra, Amerika pedig a várakozásoknak megfelelően szóba sem jöhetett promós szempontból, Európában azonban egészen paradox helyzettel szembesültek: noha az album elvileg megjelent egy parányi holland kiadónál, az üzletekben nagyítóval sem lehetett megtalálni, mégis lebonyolíthattak egy általuk sosem tapasztalt volumenű, tizenhárom állomásos francia-belga turnét, melynek párizsi állomásán a Balance albumot promotáló Van Halen számára nyitottak a világhírű Le Zénithben. A mandátumuk viszont ezzel le is járt, a tagság pedig, ahogy az lenni szokott ilyenkor, a szélrózsa minden irányába széledt szét.

Aldrich szólóalbumokkal múlatta az időt, majd Ian Mayóval '98-ban összehozták a BMR világához közel álló Burning Raint, 2000-es évekbeli jól dokumentált előmenetelét pedig talán felesleges is ragozni. Kal Swan ezzel szemben teljesen kiégve szállt ki a zeneiparból és filmes produkciók háttérmunkájával kezdett foglalkozni. Azóta sem lehetett hallani felőle, bár Doug azért mondott pár biztató szót róla tavaly: „Kal és én egy ideje már újra kapcsolatban vagyunk és fennáll a lehetősége, hogy ismét együtt fogunk dolgozni a jövőben. Talált néhány elfekvő dalt az archívumában és megegyeztünk abban, hogy a közeljövőben befejezzük őket, de még sejtésem sincs, hogy mi lesz ebből. Bármikor örömmel zenélek vele, óriási énekesnek és örök barátnak tartom, aki nem csupán a zenei pályámra, hanem az egész életemre nagy hatást gyakorolt."

Talán ki lehet jelenteni, hogy nem csupán rá, hanem sokunkra, akik a '90-es évek közepén megszállottan próbáltuk begyűjteni a Lion és a Bad Moon Rising fehér hollónál is ritkább lemezeit. Nem volt egyszerű feladat az internet előtti időkben, nekem azonban szívós munkával végül sikerült szert tennem mindre. A 2000-es években aztán már könnyebb lett bepótolni őket a későn érkezőknek, amikor a Frontiers egy tripla gyűjteményes box formájában, Full Moon Collection címmel újra piacra dobta a teljes BMR-életművet, japán extrákkal és a Blood On The Streets kislemez B-oldalas felvételeivel alaposan megbónuszolva. Persze azóta már az a kiadvány is gyűjtői kinccsé vált, a különböző streaming-felületeken viszont ma már bárki bármikor belefülelhet ezekbe a kultikus favoritokba. Érdemes.