Ha valami hiánypótló, hát ez a baráti árú tripla digipack cd mindenképpen az. A Bad Moon Rising egy igazi underground hard rock legenda a '80-as és '90-es évek fordulójáról; a csapat magját Kal Swan énekes és Doug Aldrich gitáros adták, akik a jobb sorsra érdemes Lion zenekar földbeállását követően hozták össze ezt az új formációt, ám valahogy semmi sem jött össze nekik Japánon kívül.
Első lemezük eleve csak a szigetországban jelent meg, de a többi sem hemzsegett éppen az európai és amerikai lemezboltokban, így a Frontiers részéről nagyon jó húzás volt kihozni az első három Bad Moon Rising albumot ebben az egybecsomagolt formában. Érdekelni ugyan világviszonylatban sem hinném, hogy néhány ezer embernél többet érdekelne a Full Moon Collection, ők viszont felbecsülhetetlen értéket állíthatnak be a gyűjteménybe ezzel az impozáns kiadvánnyal.
A Bad Moon Risingot vérbeli poszterarcok alkották, de ez itt nem valami tinilányok falára kívánkozó szépfiúkból álló samponreklám banda volt, hanem egy igazi míves hard rock zenét nyomató zenekar. Nem véletlen, hogy a '90-es évek elejének megváltozott közegében már nem voltak képesek normális amerikai szerződést összekaparni... Aldrich és Swan ugyanis sem az 1991-es Bad Moon Risingon, sem az 1993-as Blood-on, de még az 1995-ös Opium For The Masses-en sem akart mást játszani, mint amihez a legjobban értettek, ez viszont ekkoriban nem volt túl kifizetődő vállalkozás. Az eredmény ellenben mai füllel is önmagáért beszél.
Doug Aldrich az utóbbi években először Ronnie James Dio, majd David Coverdale oldalán bukkant fel, amivel nagyjából be is lehet lőni a Bad Moon Rising vonalát: zenéjük valahol az 1987-es, amerikanizált arénarock Whitesnake, és a Vivian Campbell fémjelezte klasszikus DIO lemezek dallamos heavy metalja között helyezkedett el. Kal Swan hangja egyébként az utóbbi párhuzamot erősíti, egyértelműen a Dio-iskola eminens tanítványa volt a srác, de tónusa kicsit nazálisabb. Aldrich is igazi mester, nemcsak hihetetlen szóló-, de ritmusmunkája is a legapróbb részletekig átgondolt, kidolgozott és páratlanul élvezetes. És ami a legfontosabb, szinte csak elsőrangú nótákat írtak. Csúcskategóriás melodikus metal ez tehát, benne a '80-as évek grandiózus csillogásával, de a '70-es évek nagyjainak tiszta zeneiségével átitatva. A három közül talán a Blood a legsikerültebb, legkiérleltebb lemez - a Dangerous Game, a könnyfakasztó Tears In The Dark ballada vagy a felzaklató Blood On The Streets egyenesen zseniálisak -, de az egyenesebb vonalú első album és az akkori korszellemnek megfelelően komorabb, borúsabb, társadalomkritikusabb Opium For The Masses is nagyon-nagyon rendben vannak.
Ha valaki bírja az ilyesmit, ne hagyja ki ezt a gyűjteményt, mert ez itt egy darab elfeledett hard rock történelem. Remélem, a Frontiers előbb-utóbb a még nehezebben beszerezhető két Lion albumot is kihozza majd valamilyen formában.
