Shock!

A magyar Metal Hammer nagyon komoly, generációnk számára meghatározó dolgokat tett le az asztalra a korai időkben. Legtöbbször elég jól lőtték be ma már klasszikusnak számító lemezek ítéletét, értő fülekkel vetítették előre, mennyire lesz időtálló az adott anyag, de néhány alkalommal utólagosan kiderült, hogy kevésbé találták el a dolgot. Gondolok itt például az első Badlands-lemez vagy a Vulgar Display Of Power kritikáira, de kétségtelen, hogy az eredetileg Blackie Lawless-szólólemeznek indult, önéletrajzi ihletésű, kissé túlzó fennköltséggel rockoperának nevezett, a napokban jubiláló The Crimson Idol is ebbe a kategóriába tartozik. A huszonöt évvel ezelőtt Maiden-kópiának, koncepciótlan zagyvaságnak titulált mű a fanyalgó kritikák ellenére is (tegyük hozzá: nem csak nálunk nem szerette a rocksajtó) megtalálta az utat a közönséghez, és a mai napig etalonnak számít Blackie amúgy is impozáns életművében – gyakorlatilag a morcos zenekarvezető magnum opusa. Zeneileg, koncepcióban, hangulatában, dalait tekintve egyszeri és megismételhetetlen, megunhatatlan, felülmúlhatatlan alkotás.

Persze valahol érthető, hogy ha valaki az első W.A.S.P. direkt nyersessége miatt szerette meg a bandát a hőskorban, első hallásra nemigen tudott mit kezdeni ezzel az anyaggal, ugyanakkor ahogy elődje ismertetése kapcsán megjegyeztük, nem kellett hogy sokkhatásként érjen bárkit a zenei és szövegi változás. Blackie már a The Headless Childrenen is jó arányérzékkel adagolta a komolyságot, és azért a Crimson Idolról sem mondhatjuk, hogy valami művészkedő, emészthetetlen, kapaszkodó nélküli zenemassza lenne. Egy dolog, hogy a nehéz sorsból kitörve felfutó, majd gyorsan kiégő rocksztár tragikus történetének rendelték alá a zenét, és az ismert rockoperákhoz hasonlóan valóban néhány folyamatosan visszatérő alaptémára, illetve fődallamra fűzik fel az egészet, de az egyes dalok önmagukban is működőképesek (nem véletlenül készültek „sima" klipek is a lemezhez, lásd később).

Nyilván gyökeresen más a zene, még a Headlesshez képest is, de kellő nyitottsággal közelítve nemcsak logikus következő lépés volt, ha úgy tetszik, átmenet a '90-es évekbe, hanem tökéletes W.A.S.P.-eszencia. Minden olyan elemet felvonultat, ami miatt Blackie-t generációja egyik legtehetségesebb dalszerzőjének és előadójának tarthatjuk, és ami miatt munkássága megkerülhetetlen, ha az amerikai hard rock a téma. Emellett persze a kissé sablonosnak ható sztori is fontos, hiszen a frontember amellett, hogy szimbolikus történetet rakott össze, nyilvánvalóan tényleg komolyan merített saját életéből: manapság, amikor egyre-másra jelennek meg a rocksztárok néha megrázóan őszinte önéletrajzai, amelyek nagyban árnyalják a róluk és az úgynevezett hőskorról kialakult képet, Blackie még mindig tartozik a világnak a sajátjával, ugyanakkor pont az említett művek tükrében sokkal könnyebb a fiktív Jonathan történetével is azonosulnunk. Ez mindenképpen hozzátesz a Crimson Idol élvezeti értékéhez, de a helyzet az, hogy simán a zenét hallgatva is baromi jól átjön az egész sztori drámaisága – Blackie tehát lényegében remek dramaturg is, ez már akkor kiderült, amikor a tizenöt éves évfordulón az egész lemezt lenyomták élőben, és a háttérben ment a megfilmesített verzió. Egyszerű a történet és valóban szimbolikus, de tényleg jól rávilágít a showbiznisz árnyoldalára, emiatt jelentősége simán összevethető olyan, más műfajú alkotásokkal, mint mondjuk a Kifutó a semmibe című film (pláne, hogy Gia története nem kitalált).

Beszéljünk azért a zenéről is! Mivel ugye a W.A.S.P. mint zenekar teljesen szétesett a '90-es évek elejére, és csak Frankie Banali dobos maradt Blackie mellett, a Crimson Idol tulajdonképpen tényleg értelmezhető szólólemezként. Sőt, igazából még Frankie státusza sem teljesen egyértelmű, hiszen a projektben utódja, Stet Howland is aktívan részt vett, és a '90-es évek W.A.S.P.-jának jellegzetes dobsoundját elsősorban hozzá szokták kötni. Mégis, a legszétdobolósabb dalokat Frankie-nek kreditálták – maradhatunk szerintem abban, hogy Stet barátunk kissé túl lelkes Banali-tanítvány, akinek stílusát a magam részéről a későbbi anyagokon is nagyon bírom, de néha kissé valóban túltolta. Remek barátom megfogalmazása szerint – aki volt anno olyan óvatlan, hogy a W.A.S.P. univerzumába bevezessen – a srác játéka olyan, mint amikor valaki bemegy egy dobüzletbe, megbotlik, és beesik a dobcuccok közé. Mivel azonban, mint tudjuk, a dobos a zenészek barátja, muzsikusként is kellett egy szerző- és játszótárs az excentrikus Csubakka helyére (aki, tegyük hozzá a korrektség jegyében, remekül nyomta a Crimson Idol-témákat élőben később), ebben a szerepben pedig remekül bevált a „másik" Kulick nevű gitáros, sokunk kedvencének, a KISS-es Bruce-nak idősebb testvére, aki szintén sokat sertepertélt Paul Stanley-ék körül, de pályafutása elsősorban producerkedésre és session-munkákra épül. Ez valahol sajnálatos, hiszen mint itteni teljesítményéből is kihallatszik (és ne feledkezzünk meg a kissé elkallódott, de szintén jó kis lemez Still Not Black Enoughról sem): öccsénél nem kevésbé tehetséges gitáros.

Érdekességképp megjegyezhető fun fact, hogy az egyik legkarakteresebb dalban, az ezen tulajdonsága miatt meg is klipesített Arena Of Pleasure-ben, uncredited jelleggel egy bizonyos Doug Aldrich is szólózik – láthatjuk tehát, hogy efféle stúdióprojekteknél tényleg nem a lemezt összekaró tagság a lényeg, hanem hogy később mire viszi a zeneanyag. Ahogy említettem, a Crimson Idol komoly utat járt be, és ha ezredszerre is végighallgatjuk, újra és újra megértjük, miért: zseniálisan összerakták. Már a nyitányban (The Titanic Overture) felcsendül a főmotívum, amelyet még sokszor viszonthallunk az elkövetkező órában, ahogy pedig az Invisible Boy ténylegesen elindítja a lemezt, az egész egyszerűen mellbevágó: tulajdonképpen itt szembesülhetett a világ az „új" W.A.S.P.-pal, ez a téma tényleg hatalmas. A zaklatott, fillekkel telepakolt tempó a The Real Me feldolgozás után már valószínűleg nem hatott újdonságként, de ahogy a verzék után berobban a kitörölhetetlen „who am I" kórussal induló refrén, azzal a lemez egészét végigkísérő diszkrét, de hatásos billentyűszőnyeggel, tényleg nagyon hatásos, és abszolút meghatározza mind az alaphangulatot, mind a hallgató jövőbeni viszonyát az anyaghoz.

A már említett Arena Of Pleasure egyszerűbb tempóra épül, de a lendülete elsöprő – ez később a jubileumi turnétól függetlenül épült be a repertoárba, noha a maga idejében nem játszották élőben. Jó, hogy így történt, feszes, harapós és megunhatatlan – még ha nem is közmegegyezéses klasszikusa a csapatnak, azok mellett a helye a koncertprogramban. A korábban említett maidenezés kétségkívül a Chainsaw Charlie (Murders In The New Morgue) dalnak köszönhető: itt valóban sok az áthallás, úgy az alcím miatt, mint zeneileg, és az epikus jelleg is kimondottan a Maident idézi. De a dal ettől még emellett nagyon is waspos – nem hinném, hogy maga Blackie ne lett volna ennek tudatában, afféle tiszteletadásnak is felfogható a dolog. Manapság legalábbis így szoktuk kezelni az ilyesmit, akkoriban ugyanakkor tényleg bárki felhúzhatta a szemöldökét, hiszen nem annyira volt szokás az ilyesmi. Hozzá kell viszont tennünk, hogy ezen a dalon kívül az égvilágon semmi köze a zenének az Iron Maidenhez, hacsak nem annyi, hogy metal ez is, az is.

A Headless klasszikban említettük már az arról lemaradt For Whom The Bell Tolls című dalt, amiből aztán a The Gypsy Meets The Boy megszületett, mint egy tulajdonképpeni közjáték a sztoriban. A direktebb vonalat képviselő Doctor Rockter talán nem a legerősebb tétel, de húzós és beleillik az összképbe, az I Am One ismét a megtekertebb, szétütögetősebb témákat viszi tovább a nyitótétel szellemében, majd következik az első csúcspont, a tulajdonképpeni címadó, amelyről simán kijelenthető, hogy Blackie legjobb lassú száma evör. Jómagam az 1998-as Double Live Assassins koncertlemezen ismertem meg a Crimson Idol-dalokat, és ez a szám már ott is katartikus volt (lásd a Chris Holmes-os kitételt fentebb), de élőben később is rágyúrtak a végtelenített gitárszólós verziókra. Megkockáztatom a kijelentést, hogy ezekhez képest az eredeti verzió fénye is megkopik kissé, de mint dal, mindenhogy zseniális volt, van, lesz (érdemes csekkolni a full akusztikus verziót is a remaster verzión). Nyilván adta magát, hogy klipet kapjon ez is...

Rendhagyó módon a The Idolt egy másik, teljesen eltérő karakterű, szintén klipes ballada követi, de a Hold On To My Heart nem kevésbé remek, és jól vezeti fel a kilenc perc fölé csúszó zárótételt, amely sztori tekintetében, zeneileg és mindenhogy tökéletesen összefoglalja a Crimson Idol lényegét. A remastereken található szösszenetek pedig érdekesek ugyan – a Phantoms In The Mirror egy jó kis nóta önmagában is, a The Eulogy afféle intermezzo lehetett volna, ha felkerül az eredeti lemezre, és egyszer érdemes végighallgatni azt is, ahogy Blackie felolvassa Jonathan sztoriját –, de alapvetően tényleg olyanok mint a klasszikus filmek törölt jelenetei: nem véletlen, hogy kimaradtak, és ha nem tudnánk róluk, nem is hiányoznának.

Manapság már elmondható, hogy a Crimson Idol önálló életre kelt, a bevezetőben szerintem eleget méltattam, ehhez sokat hozzáfűzni már nem nagyon lehet. Személy szerint annyira szeretem a lemezt, hogy az említett tizenöt éves bulin még egy vállalhatatlanul ronda turnépólót is vettem, sőt, az ősszel érkező, újrajátszott verzióra is baromi kíváncsi vagyok, a live élmény alapján el tudom ugyanis képzelni, hogy a mai felállás stúdióban is hozzá tud tenni egy kis pluszt. Ha pedig útra is kelnek ennek apropóján, természetesen ott lesz a helyem akár több bulin is.