Shock!

Ma már nevetségesnek tűnik – főleg a mostani retro-őrület és a sokadszorra is recirkuláló trendek jövés-menése közepette –, hogy a '80-as és a '90-es évek fordulóján sokakat felháborított egy rövidéletű hullám, ami annak volt köszönhető, hogy az akkor ereje teljében lévő rockzenész-generáció újra felfedezte magának a már jó évtizede nem aktív Led Zeppelint, és ez az inspiráció néha erőteljes áthallásokkal ruházta fel zenéjüket. Gary Moore Ozzy segítségével elkészített, amúgy igen kiváló Led Clones című dala is kissé túlzásnak tűnik ma már, pláne, hogy az ismertebbé vált bandák mind nagyon jók voltak ezen a vonalon, remek dalokat írtak, és sokkal több egyéniséggel, ízzel rendelkeztek, mint a mai múltidézők (akikkel persze az égvilágon semmi baj nincs, és soha egyik nagy öreg sem fog úgy kirohanni ellenük, mint anno a jó Gary). Steelheart, Katmandu, Kingdom Come (főleg róluk szólt Gary dala állítólag), a Strange And Beautiful lemezes Crimson Glory és az átmenetet képző Mother Love Bone, na meg persze a most negyedszázada debütált Badlands – mind-mind markáns stílussal formálták saját képükre a Zep erotikusan lüktető, bluesban áztatott pszichedeliáját.

A Badlands mondhatni hányatott sorsú zenészek klubjaként indult, hiszen Jake E. Lee hiába csinált végig egy kétlemezes és -turnés ciklust Ozzyval, megbecsülést nem kapott az akkoriban szétesettsége csúcsához elérkezett énekest irányító és a nevével fémjelzett gépezetet működtető Sharon Osbourne-tól. Ray Gillen énekes pedig bár megmentette Tony Iommi számára a Seventh Star turnét (itt a szintén totálisan szétcsúszott Glenn Hughes helyére kellett beugrania), és a következő lemez demóit is felénekelte, mégsem az ő hangjával jött ki a The Eternal Idol című 1987-es Black Sabbath lemez. Ráadásul kiadói döntés miatt a Blue Murderbe sem kerülhetett be, noha John Sykes szívesen látta volna a fronton. Eric Singer dobosnak szintén a Sabbathban kopott fel az álla, Greg Chaisson basszer pedig majdnem bekerült Ozzyhoz a legenda szerint – mindezt csak leírni és visszaolvasni is elég, képzelem, átélni milyen frusztráló lehetett. Nem csoda tehát, hogy ennek a négy srácnak volt mit kizenélni magából együtt, és hogy az előzmények inspirálólag hatottak rájuk. Persze mielőtt elmorzsolunk néhány könnycseppet a kvartett nehéz helyzetén megrendülve, tegyük hozzá: a fenti hátszéllel 1989-ben egyáltalán nem jelenthetett gondot egy lemezszerződést összehozni (ne feledjük: akkoriban a hajbandák előtt haj-bókoltak a kiadók emberei).

A lemezt tehát összerakták (a Savatage-menedzser/producer Paul O'Neill hathatós segítségével), májusban meg is jelent, és futott is a szekér egy darabig, hiszen ekkoriban nemigen lehetett dallamos, életigenlő rockzenével megbukni. Persze ez a muzsika sokkal bluesosabb, komolyabb, mint mondjuk a Mötley Crüe, a Poison vagy a Warrant (noha mindenki amerikai lévén a gyökerek ugyanazok), de kellően fogós is ahhoz, hogy ezen bandák rajongóit is megérintse. Gillen magas fekvésű hangja talán elriaszthat néhányakat, akik nem hajbanda-irányból közelítenének a csapathoz, de meggyőződésem, hogy a tényleg nagyon erős Zep-behatások és mocskos blues feeling miatt stoner arcoknak is bejöhetne. Már ahogy a High Wire riffje elindul, abban akkora southern súly meg szutyok van, hogy az alligátorok is feljönnek a mocsár mélyéről – ezen a számon az Adrenaline Mobnak sem kellett semmi durvítani, mégis az egyik legjobb feldolgozásuk lett a Covertá EP-n. Direktebb, lendületesebb slágertéma a Dreams In The Dark, készült is rá klip, de a fantasztikus másfél perces intróval (Jade's Song) bevezetett Winter's Call is szélesebb körben ismertté vált videójának köszönhetően. Ez talán a legdurvábban zepes tétel, utána viszont szerintem már nem erősebb ez a hatás, mint az összes többi (blues, ős-hard rock, vagy akár Sabbath is) és amúgy is, a lényeg az marad, hogy baromi jó dalok követik egymást végig: a tempósabb Dancing On The Edge vagy a Hard Driver ugyanolyan erős, mint a csak középen begyorsuló, málházós Streets Cry Freedom, a Devil's Stompban pedig egy kis diszkrét hammondos ízt is kapunk (ebből igazán lehetne több). Epikusan zár a Seasons, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és még ezután is jólesik a fülnek a bónuszként szereplő, riffelős Ball & Chain, amelynek semmi töltelék-jellege nincs, maximum a Seasonshoz képest.

Ahogy fentebb már utaltam rá, nem nagyon lehetett akkoriban ilyen zenével bukni, igaz, a magyar Hammerben „elnyert" helyezést és a hozzá tartozó pontszámokat a mai napig emlegetik a zenekar hazai szimpatizánsai (a 3 pontos lemezismertető még az akkori, mainál jóval szigorúbb pontozási rendszerben is kissé erősnek hatott), tegyük hozzá, a cikk szerzője később revideálta álláspontját, ez pedig, valljuk be, mindannyiunkkal előfordult már. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy nem nagyon lehetett megcsömörleni a Badlands zenéjétől, hiszen az 1991-es második lemez (Voodoo Highway – talán még jobb is, mint ez) után Gillen és Lee már nagyon nehezen viselte el egymást (két dudás-effektus), és a bandán belüli hangulatnak valószínűleg a változó korszellem sem tett jót. A feloszlás után Lee lényegében felszívódott, Gillen pedig bele-belekezdett néhány projektbe, de 1993. december 1-jén elvitte az AIDS – ezzel pedig vége lett a Badlands történetének is (igaz, még Ray életében Lee dolgozott egy bizonyos John Westtel is). Arról persze lehet elmélkedni, hogy ha Gillen köztünk marad, mi le(he)t(et)t volna, de tény, ami tény: érzelemgazdag, különleges hangja nagyon hiányzik a mai színtérről. Ezért is örömteli, hogy rövid karrierjének (34!!! évesen távozott) szinte minden morzsája hozzáférhető már: a Sabbath demók és koncertfelvételek, a Dusk című, 1992-93 folyamán felvett, de soha ki nem adott, sötétebb tónusokkal terhelt, de zseniális hármas Badlands anyag és a Sun Red Sun projekt dalai is (itt az azóta szintén jobblétre szenderült ex-Alice In Chains basszer Mike Starr-ral és Bobby Rondinelli doboslegendával dolgozott együtt többek között Joey Belladonna által írt számokat is énekelve). Hangja hivatalosan utoljára George Lynch Sacred Groove című szólóalbumán volt hallható – tényleg fájdalmas belegondolni, miket énekelhetett volna még...

Persze Jake E. Lee sem játszott lemezek tömkelegén, de a két Ozzy és a három Badlands abszolút klasszikus, és akármennyire is felemás az idei visszatérő Red Dragon Cartel album, benne van a spiritusz, élőben pedig bizonyára óriási lesz hallani Lee nagy pillanatainak megidézését, hiszen nyilvánvaló, hogy vannak Badlands dalok is a műsorban. Mindazonáltal sajnálom, hogy nem ezt a vonalat vitte tovább, mert retro ide vagy oda, maga a zenekar is hiányzik a palettáról.

Jake E. Lee és a Red Dragon Cartel május 5-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik a Livesound szervezésében. További részletek itt.