Shock!

A szójátékok szellemességéről vagy vállalhatatlan erőltetettségéről napestig tartó vitát lehet folytatni, de azt hiszem, feldolgozásokról lévén szó, az Adernaline Mob koncpeciójába bőven befelér az új EP elnevezése. Bár tegyük hozzá, a valóban zseniális zenekarnév-logo-debütlemezcím kapcsolathoz képest azért kicsit rezeg a léc. Igaz, az én véleményem nem feltétlenül mérvadó, hiszen – coming out következik – én az új Bud Spencer-sorozat magyar címét sem tartom vérgáznak.

De a stilisztikaórából mára ennyi elég is, elvégre zenéről van szó és ami a dolog muzikális részét illeti, itt bizony minden nagyon rendben van. Ezúttal is, teszem hozzá, hiszen a neves mobsterek lemeze a Kill Devil Hill-lel együtt groove metalban mindent vitt tavaly, az pedig már ott is kiderült a Come Undone (és persze a kötelező stílusgyakorlat Mob Rules) révén, hogy nemcsak a saját témáik bivalyerősek, hanem mások szerzeményeihez is jó érzékük van. Miért is ne kapjon akkor a publikum egy arcbamászó szuvenírt második nekifutásra kizárólag feldolgozásokkal, amelyek ráadásul nem is feltétlenül számítanak elcsépeltnek?

Mondjuk a Ronnie James Dióhoz köthető dalokat (Stand Up And Shout, Kill The King és ismét a Mob Rules) már hallottuk másoktól is, de ezek pont a megunhatatlan klasszikusok közé tartoznak, és ezt talán nem csak Dio-fanatikus énem íratja le velem. Való igaz azonban, hogy nem ezek az EP legizgalmasabb pillanatai. Már az is tíz pontot ér, hogy nyitónótának a High Wire-t választották Jake E. Lee méltatlanul alulértékelt Badlandsétől, de ahogy elnyomják, az még akkor is libabőr, ha épp nem hallgatom, csak eszembe jut. Russell Allen eleve zseniálisan vette le Ray Gillen stílusát – hajlok lassan arra, hogy korunk nem „egyik”, hanem „a” legtehetségesebb, legsokoldalúbb rockénekeseként tekintsek rá. Nem kisebb csúcspont a Heart Barracudája sem, ami papíron talán nem hangzik annyira jól, elvégre egy nő által (ha mégoly keményen is) énekelt dalról van szó, de Russell abszolút saját képére formálta ezt is. Abból a szempontból mindenképpen érdekesebb a Chastain-féle verziónál, hogy abban egy Ann Wilsonhoz hasonlóan dögös hangú nő énekelte el power metalosan, itt pedig tényleg új dimenzióba került.

Power metalos feldolgozás a Break On Throughból is készült már (a Leatherwolf által), ez az örökzöld még akár kakukktojásként is felfogható itt, és persze kissé elcsépelt téma is, ugyanakkor az Adrenaline Mob tényleg adrenalinbombát csinált belőle. A Doors eredetije is zaklatott, de máshogy – ennek így abszolút volt értelme, és még Mike Portnoy is kiélheti magát benne. A Van Halen kevéssé ismert Romeo Delightjába becsempészett Whole Lotta Love részlet pedig jó felvezetés a Led Zeppelin jobban ismert, viszont kevesett emlegett Lemon Songjához, amit szintén csúcspont. És egyben az EP tényleges lezárása is, hiszen a Mob Rules már csak hab a tortán.

Az ilyen típusú cover dalokat, kiadványokat bármikor szívesen hallgatom. Rendben van, hogy mindenki kissé megcsömörlött a műfajtól, de sosem szabad elfelejteni, hogy már a Beatles is feldolgozásokkal kezdte. A rockzene tehát örök körforgásban van, és ennek kiváló lenyomata a Covertá.