Shock!

Némi tologatást követően végül mégis sor került a W.A.S.P. második budapesti jelenésére, méghozzá alig több mint egy évvel az elsőt követően. Pofátlan rövidségét leszámítva a tavalyi buli kimondottan nagyszerű volt, így aligha lepődött meg bárki is a szép számú közönségen.

Annyian talán nem voltunk, mint az előző alkalommal, de igazán jelentős különbségről nem számolhatok be e téren. Más tekintetben azért akadt eltérés: Blackie Lawless már tavaly sem tűrte a fotózgatást, idén azonban külön sajtóközleményt küldött körbe a turné kezdete előtt, amiben felszólította a rajongókat, hogy eszükbe ne jusson fényképezni a bulikon. Őfelsége rendeletét a biztonság kedvéért a Wigwam bejáratára is kifüggesztették, sőt, rendhagyó módon még Medvegy Laci is felsétált a színpadra a kezdés előtt, hogy mindenkit figyelmeztessen: akár egyetlen telefonnal készített kép is a buli végét jelentheti. Fogalmam sincs, mi lelte Blackie-t, de hogy még a sajtófotósok sem kattintgathattak a koncerten, az azért mindenképpen komoly aránytévesztésnek tűnik. Az ő fizimiskájával persze érthető, hogy nem szereti, ha fotózzák, de akkor is…

Mivel a főnök kedvenc saját műve, a részben önéletrajzi ihletésű The Crimson Idol konceptanyag idén 15 éves, Blackie a jelen turnéval kapva kapott az alkalmon, hogy végre apropót talált a lemez egészének eljátszására. A tavalyi szűkre húzott best of program után ez mindenképpen izgalmas vállalkozásnak tűnt, pláne annak fényében, hogy ez az album már majdnem egymagában is hosszabb, mint az egész 2006-os koncert volt… A W.A.S.P. mindenesetre nem teketóriázott sokat, kifejezetten nagy hangerővel robbantak a színpadra a tavaly is jól bevált felállásban, és belecsaptak a sztoriba. Blackie a komolyságra ráerősítve száműzte a színpadról csontvázas mikrofonállványát, hátul pedig méretes vásznat feszítettek ki, ahol folyamatosan futott a rocksztárrá vált Jonathan történetének megfilmesített, klipszerűen megjelenített változata. Még a hangzás is a lemezre hajazott azokkal az igen domináns, kissé kopogós dobokkal, ami a későbbi ráadás megszólalásának fényében egyértelműen koncepció lehetett.

A Crimson Idolt a maga idejében többen nem értették, pedig igazából csak a Headless Children lemez intellektuálisabb, zeneileg egyre jobban a klasszikus heavy metal felé tendáló vonalát vitték tovább rajta. Számomra a koncert is kizárólag azt bizonyította, hogy Blackie nem tévedett ezzel az anyaggal, a sötét, borongós opusz abszolút kiállta az idő próbáját, így, a vetítéssel és ezzel a minimál fényjátékkal egybekötve pedig tényleg teljes egészében fejthette ki hatását. Az igen szimpla, de a maga módján teljesen rendben lévő háttérfilm láthatóan Blackie-nek is tetszett, az instru részeknél ugyanis gyakran a dobcucc mellé állt és onnan nézte a vásznon futó kockákat. A Crimson Idol persze nem egy istrángszaggató ereszdelahajam-rákkendroll anyag, így aki a sokk rocker W.A.S.P.-ot akarta látni ezen az estén, bizonyára csalódott, nekem azonban az Arena Of Pleasure, a Chainsaw Charlie, a The Idol megaballada vagy a The Great Misconceptions Of Me hallatán egyáltalán nem hiányzott semmi, bármennyire is szeretem a korszakalkotó első két lemezt.

A W.A.S.P. jelenlegi felállása ugyanolyan egyben volt, mint tavaly: a Trey Azagthoth-fejű Doug Blair minden túlzás nélkül baromi jól gitározott, de Mike Duda basszerrel együtt a vokálfronton is a kellő szinten támogatták a főnököt, a hihetetlenül látványosan doboló Mike Dupke játéka pedig kifejezetten élményszámba ment. A természetesen saját ábrázatával ékesített trikót viselő Blackie hangja kimondottan jó formában volt, sőt, néha egyenesen úgy tűnt, hogy a szokásos fenyegető faarc mögött élvezi is a koncertet. Mondjuk amikor feldobtak egy pólót a színpadra, kissé elborult a tekintete, de szerencsére nem szívta fel magát ezen a szörnyű atrocitáson, hanem elegánsan túllépett rajta, így zavartalanul folyhatott tovább a buli. Azt nem nagyon értem, miért kellett majdnem 10 perc szünetet tartani a mindössze négyszámos ráadás előtt, de mivel előzőleg azt hittem, kapunk egy Crimson Idolt, aztán köszönés nélkül levonulnak, még kellemes meglepetés is volt ez az extra játékidő, így nem bosszankodtam a kihagyáson.

A ráadásban az L.O.V.E. Machine és a Wild Child mellett az új Take Me Up kapott helyet, a programot pedig minden idők legtúlértékeltebb W.A.S.P. nótája, a Blind In Texas zárta. Sosem értettem, miért olyan nagy durranás ez a dal, magamban tutira tölteléknek tudom be a Last Commandon, ha nem vagyok tisztában vele, mekkora közönségkedvenc… Vagyis nemhogy az Animalt nem játszották, de nem volt On Your Knees, Sleeping (In The Fire) és I Wanna Be Somebody sem. Előzőleg én sem gondoltam volna, hogy létezhet ezek nélkül kerek W.A.S.P. koncert, de ez az este rámcáfolt. Csak azt tudom mondani, amit az új album kapcsán is: lehet, hogy Blackie ronda, öreg és rigolyás, de még mindig nagyon érez valamit.