Shock!

Bajban lennék, ha lemezgyűjtőként még mindig rárepülnék mindenre, amit egy-egy régi kedvenc kiad. George Lynch esetében ez a tézis fokozottan igaz lenne, szerencsére azonban már rég feladtam, hogy fizikai értelemben is lekövessem minden megmozdulását, és emiatt nincs hiányérzetem. Régen még lett volna, ma már nincs, ami azért szomorú, de egyben rávilágít arra, mivé lett a világ: ha eluralkodik a tömegtermelés szemlélete és az ipari méreteket öltő feldolgozás váltja az ihletett művészetet, azzal tovatűnik ennek az egésznek a varázsa.

Igen, tudom: anno, a pre-internet világában négy-öt évig kellett rágni a küszöböt, mire kézhez lehetett venni például egy új Def Leppard-albumot, de biztosan annyira rossz volt az? Talán nem volt a legideálisabb, de szándékosan nem egy két-három éves ciklusra berendezkedett zenekart hoztam fel a múltból, mert visszatekintve még az ilyen extrém hosszúságúra nyújtott etapok is egészségesebbek tűntek, mint a mostani állapotok. Hiszen eseményszámba ment minden megjelenés, az emberek tűkön ülve várták az adott lemez megérkezését, ami aztán cserébe hosszú hónapokig ellátta őket útravalóval és beszédtémával. Arról nem beszélve, hogy micsoda jelentőségű és horderejű zenék születtek akár alacsonyabb szinteken is, amikor az alkotók időt adtak arra, hogy egy anyag kiforrja magát.

Persze, megváltozott a világ. A zenekarok már nem engedhetik meg maguknak a szökőévenkénti lemezkészítést, ezt belátom, mert összehasonlíthatatlanul kevesebb a pénz ebben a szegmensben, mint akár húsz évvel ezelőtt volt. Ebből következően mindenki túltermel, a kereskedelmi szemléletet előtérbe helyezve kényszeresen albumot kell gyártani, mert ez ad felhatalmazást a lényegesen jövedelmezőbb tevékenységekhez, a turnézáshoz és a vele szimbiózisban lévő merch pörgetéséhez. Megfelelő háttérrel lehet ezt is okosabban csinálni az átlagnál, de ettől a tény még tény marad: a zene gyakorlatilag elveszíti identitását, magasztos célból valami sokkal prózaibb dolog egyszerű indokává és eszközévé válik, voltaképpen üzemanyagként funkcionál tovább. Ezzel már a nettó elértéktelenedésnél tartunk, és itt jönnek a képbe azok az előadók, illetve kiadók, akik ezt a diszfunkcionális üzleti modellt csúcsra járatva felelősek a jelenségért. Mondom mindezt abszolút higgadtan, ugyanis nem célom keresztre feszíteni őket, már nem. Ebből tudnak megélni, lelkük rajta, ám jól tudjuk, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten: egy George Lynch, aki tizenkét hónap leforgása alatt az ötödik komplett nagylemezével rukkol elő, ne várja, hogy komolyan vegyék, hogy ne legyenek vele közönyösek, cinikusak, netán szarkasztikusak.

Lynch és a mögötte álló lemezgyár ugyanis kizsákmányolja a közönségét azzal, hogy nem hagy időt semmire. Még el sem mélyültél az előző művében, de már nyomja le a torkodon a következőt, amivel nehéz bármit is kezdeni. Így megy ez már egy ideje és mostanra tényleg minden képzeletet felülmúlóan tetőfokára hágott a folyamat. Nem létezik, hogy ettől a tempótól valaki ne sokalljon be. Ha csak ezeket az újabbnál is újabb produkcióit pörgetném, akkor sem tudnám megemészteni és helyére tenni mindet a fejemben és a lelkemben, ami azért is sajnálatos, mert akad köztük számos jó cucc, ami hosszabb kifutást és alaposabb belemerülést érdemelne. Ez az új The End Machine is ilyennek tűnik a kiváló torkú Girish Pradhannal a fronton, bár már ezt is félve írom le, mert hiába adtam jó pontokat tavaly a Lynch Mobra és a szólólemezére, az igazat megvallva azóta sem érzem a késztetést, hogy hallgassam őket, teljes érdektelenséggel viszonyulok hozzájuk.

Persze örök optimistaként nem adom fel, szól ez az anyag is becsülettel, már vagy tizenötször végigment. Hallom, hogy minőségi, mert Lynch azért Jeff Pilsonnal különösen hatékony tud lenni dalírás tekintetében, ha éppen úgy állnak a csillagok, utóbbi ráadásul hangmérnökként/producerként is odatette magát, Girish meg tényleg baromi jól hozza azt a szteroidos hangot, sokat hozzátesz a produkcióhoz. Abban viszont még nem foglalnék állást, hogy mennyire lesz értékmegtartó az anyag, vajon a már ismert futószalag-mintába illik bele vagy tényleg kvantumlépésnek számít-e az elődeihez képest. Eleve azt is nehéz megítélni, hogy a Dokken Back For The Attack dalának riffjét átértelmező Killer Of The Night, a Deep Purple Burn korszakára visszautaló Hell Or High Water, a füstösen érzelmes Burning Man, a sleaze-esen slágeres Shattered Glass Heart vagy a békebelinek induló, majd nagyszabásúvá terebélyesedő Time kiállja-e az idő próbáját és megmarad-e a gyakorta hallgatott George-munkák között vagy sem.

Továbbá az őszinteség, a szív és a lélek kérdése is mindig felmerül, ha egy ilyen, kiadói íróasztalon körzővel és vonalzóval szerkesztett projekt jön szembe. Ebben a vonatkozásban az első két KXM-et vagy a lenyűgöző Ultraphonixot fülelve meg sem fogalmazódhatott a kétely az emberben, annyira áthatotta őket a valódi jelleg, itt azonban azért sem egyértelmű a helyzet, mert tisztán hallani, hogy melyik szerzemények készültek a kiadó igényeit kielégítendő módon kvázi megrendelésre. A hitelesség dilemmáján túlmenően azt sem tudom eldönteni, hogy melyik az igazi arca a The End Machine-nak, tudniillik eddig nem sikerült összeraknom a képet a három – ha nem is gyökeresen más, de azért kevés folytonosságot mutató – album láttán-hallatán. Talán majd a negyedik nekifutásra felszáll a füst, mert arra azért mérget vehettek, hogy a kiadói logika alapján lesz negyedik.

Először nem akartam számszerűen értékelni a korongot, mondván, pontozza az, aki a fent részletezett jelenségtől képes elvonatkoztatni, egy nyolcast mégis adok rá szamárvezetőnek, úgy nektek, mint magamnak, bármennyire is fenntartásokkal kezelem és neutrális viszonyt ápolok vele. Jelentősége amúgy sincs sok, úgyis az elkövetkező hetek-hónapok fognak dönteni a sorsa felett, hogy ugyanúgy a feledés homályába merül-e, mint a Dirty Shirley és a Sweet & Lynch-cuccok, vagy esetleg megmarad hírmondónak...