A korábbi korszakok sztármuzsikusai közül sokakat joggal vádolhatunk azzal, hogy manapság olyan megélhetési projektekben aprózzák el magukat, amelyekbe nem igazán teszik bele a szívüket és a lelküket. Habár a hajdani Dokken-gitáros George Lynch is előszeretettel projektezik boldog-boldogtalannal, az esetek túlnyomó többségében sikerül elkerülnie azokat a csapdákat, amibe számos kollégája/kortársa – például Doug Aldrich – újra és újra beleesik. Nyilván ő is csak ember, rá sem lehet azt mondani, hogy tévedhetetlen és csakis olyan ihletett mesterművek hagyják el a műhelyét, mint a kettes KXM vagy a Corey Gloverrel közös Ultraphonix lemeze, de a tőle elvárható minőséget azért megbízhatóan szokta hozni.
Tavaly két anyagot is letett az asztalra, melyekre pontosan illik az előbbi mondat: előbb a háromnegyed részt klasszik Dokkennek vagy Lynch Mob Mk. II-nak is tekinthető The End Machine lemeze érkezett meg, majd a hármas KXM, és ugyan mindkettő igényes munka volt, a négy sarkából egyik se forgatta ki a világot. Mondhatom úgy is, hogy dalok és ötletek szintjén többet vártam ezektől, nem csupán az átlagosan jó színvonalat. Persze jól tudom: az Ultraphonix megdöbbentően szikrázó kreativitása nem lehet állandó elvárás senki felé, de mégis, azzal a koronggal annyira elkényeztetett George, hogy azóta hajlamos vagyok ahhoz mérni mindent, amit csinál.
A legújabb formáció, amit a hátán visz, Dirty Shirley névre hallgat, és ettől pont nem vártam előzetesen semmi különöset, lévén az ötlet nem a gitárostól, hanem a Frontiers kiadótól indult ki. Csakúgy, mint az ígéretesen startolt, majd hirtelen kifulladt Sweet / Lynch kollaboráció, teszem hozzá gyorsan. Az pedig tendencia, hogy amikor Lynch előre meghatározott keretek közé szorul, vagyis nem mehet a saját feje után, akkor a teljesítménye is megáll úgy 70-80 százaléknál. Ezúttal egy fiatal horvát gyereket varrtak a nyakába, Dino Jelusicot, aki énekelt a Trans-Siberian Orchestra utóbbi turnéin, főállásban pedig saját, Animal Drive névre hallgató, sleaze-es rockbandája élén áll. Kíváncsi voltam, mire jut vele George, mert noha hihetetlenül erős hangja van a fiúnak, Sebastian Bach, Ronnie James Dio és Ray Gillen keveredik a torkában, nem lehetett sejteni, mit tudott hozzátenni Lynch világához. Nos, ez a lemez többszöri meghallgatása után sem világos, hiszen a zeneanyag összességében nem különbözik túlságosan attól a forró sivatagi szél által szárazra cserzett, füstös, bluesos sleaze rocktól, ami jó ideje jellemzi a Lynch Mob anyagait. Különbségek persze adódnak bizonyos szinten, például abban, hogy a Dirty Shirley kevésbé homogén, mint a Lynch Mob utolsó két anyaga. Úgy érzem, George igyekezett megdolgozni a pénzéért, és a kötelezőn felül megpróbált belevinni pár olyan csavart az anyagba, amitől az emlékezetes maradhat.
Mondjuk, a lemezt jópofa kolompos lüktetéssel indító Here Comes The King dalról pont nem ez jön le, mert már az első másodpercben bokáig süllyed a perzselő homokba. Száz százalékos a western-hangulat, mintha Dio énekelne Lynch Mobot vagy korai Badlandset. Nem rossz téma, de majdnem hét percig húzni mindenképpen túlzásnak tartom, annyi kraft azért nincs benne. Ezen a nyomvonalon halad tovább a Dirty Blues, ami némileg lazább, felszabadultabb formában hozza a bluesos érzést. Az I Disappear egy modernrockos, mélyre hangolt riffekkel támogatott darab, és annak teljesen rendben is van. Az első nagy kedvenc a negyediknek érkező The Dying, ami egy latinos ízekkel fűszerezett modern rádiórock-téma kiváló refrénnel, rengeteg dinamikával, szépségdíjas flamencós díszítésekkel. Ha ezt a dalt valami menő amerikai banda tette volna lemezre, már borítékolhatni lehetne a milliós streamet meg nézettséget a YouTube-on.
A Last Man Standing visszaevez a Lynch Mob vizeire, jó a refrénje, de tipikusan az a darab, ami addig tetszik, amíg szól, utána már nincs indíttatás újból meghallgatni. Érdekes viszont a Siren Song, amelynek gyökerei mélyen a '70-es évekbe nyúlnak vissza, egészen a Rainbow-ig és a Purple-ig... Nem szokványos tétel Lynchtől, nagyon európai hatású, ezáltal Malmsteen portfóliójában magától értetődőbb lenne, de ettől függetlenül hallgattatja magát. Robin Trower ősrockos világát idézi az epikus, Hammond-orgonás The Voice Of A Soul, ami sokkal inkább az ő terepe. A lemez egyik legjobbja ez a dal, Jelusic is kitesz magáért benne. Nagyon jó még a hatalmas szólóval felvértezett Higher, ami egy kísérletezős darab, komplex felépítése okán egyből az Ultraphonix anyagát juttatja eszembe. A végén visszaköszönő sivatagi feeling a Grand Master képében mondhatni keretbe foglalja a lemezt, így kiváló lezárásnak minősül, ugyanakkor önálló dalként is kiemelkedően jó: az egzotikus ütősök, az akusztikus slide gitár meg a háttérben színező szitár egészen különleges hangulatot kölcsönöznek ennek a zepes hatásokat sem nélkülöző szerzeménynek, ami a végén teljesen elszabadult örömzenéléssé fajul. Lynch jutalomjátéka ez, nem is kérdés, hogy ilyenkor van igazán elemében, amikor szabadon szárnyalhat a kreativitása.
Nem mondom, hogy hibátlan a Dirty Shirley, de az utolsó két Lynch Mobnál mindenképpen koherensebb, frissebb és izgalmasabb alkotás, de még a The End Machine-nél is szívesebben forgatom. Lehet, hogy nem George élete főműve, lehet, hogy az énekes srác csak szimplán baromi jó, és nem egy nagy egyéniség, ez az anyag azonban változatos és szerethető. A borító viszont tragédia. Várom a következő projektet George-tól, azt, amit a Prong-főnök Tommy Victorral közösen eszelt ki nemrég...
