Shock!

Ha azt mondom, hogy szkeptikus vagyok a szupergroupokkal, csak finoman utaltam a dologgal kapcsolatos fenntartásaimra. Itt persze elsősorban nem a klasszikus értelemben vett szuper-felállásokra-, hanem a kifejezés időközben kiüresedett tartalmára gondolok, mivelhogy egynéhány kiadónak már szinte fő tevékenységévé vált a nagynevű muzsikusok időszakos „összeházasítása". Doug Pinnick ilyen irányú megmozdulásaival kapcsolatban ugyanakkor képes vagyok félretenni prekoncepcióimat, mivelhogy barátunk valamiért bármit és bárkivel is ténykedik, annak mindig lelke és önálló arculata lesz, nem utolsósorban pedig a színvonal sem szokott kívánnivalót hagyni maga után. Imádtam az Eric Galesszel és Thomas Pridgennel közösen elkövetett, Hendrixbe mártott őrületet is, illetve a KXM modernebb hangszerelésű, morózusabb dalaival ugyancsak szimpatizálok a kezdetektől fogva. Ebből fakadóan az év legkellemesebb meglepetéseinek egyikét jelentette számomra a hír, miszerint érkezik a legfrissebb KXM-opusz, amellyel talán lehetséges elütni az időt a lassan már Kínai Demokráciához hasonlatos szélsebességgel készülő King's X-anyagig...

A Circle Of Dolls és jómagam egy darabig ugyan egészen biztosan megleszünk egymással, ahhoz azonban Pinnick főcsapatának igencsak sietősre kellene venni a munkálatokat, hogy az új KXM-album mindvégig képes legyen kitölteni az általuk hagyott, tizenegy éve tátongó űrt... Magyarán szólva Doug, George Lynch és Ray Luzier a tőle elvárható szakmaisággal megírta és feljátszotta aktuális produktumát, azonban a szokásosnál többet nem igazán sikerült beleinjektálni a muzsikába. Ha tehát az urak eddigi koprodukciója távol állt tőled, nagy valószínűséggel az idei munka lecsekkolását követően is meg fog maradni a tisztes távolság.

Töredelmesen bevallom, engem az első két szerzeménnyel majdnem teljesen elveszített a csapat az érdeklődő hallgatóságból, aztán utána valahogy helyreállt a világ rendje. A keménykedő War Of Words nem túl invenciózus kezdésével még valahogyan megbékéltem volna, a Mind Swamp disszonáns acsarkodását viszont semmi sem volt képes megmenteni a skip gombtól. Mint említettem, az ezt követő dalok már jóval stabilabb, kiegyensúlyozottabb képet mutatnak, és mintha a nagy vehemenciát is egyfajta lelazultabb hangulat és improvizatívabb témák váltanák fel. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy mindez azért ennél jóval természetesebb, organikusabb is lehetne, ha nem ragaszkodnának következetesen a homlokegyenest modernre vett, néhol kissé túltolt kompresszorral feldúsított hangképhez. Az ének is olykor kásásabb számomra a kelleténél, illetve Ray Luzier élőben használt dobsoundja is közelebb áll hozzám, mint ez az egyenhangzás. A Lightning lebegő – helyenként a Queensryche Della Brownját eszembe juttató – gitártémái például óriásit szólnának természetesebb, élőbb alapozással, míg ebben a formában egyszerűen „csak" jól sikerült hat percről beszélünk, semmi többről.

Ugyancsak felvet részemről néhány kérdést, hogy bár elviekben a három úriember szerencsés találkozásáról volna szó, a gyakorlatban leginkább csak a frontember zenei világát érzem érvényesülni. Persze Lynch és Luzier nyilvánvalóan nem alakulnak át Ty Taborrá és Jerry Gaskillé, a King's X-szellemiség azonban gyakorlatilag elviszi a hátán az albumot. Dalszerzés szempontjából tehát alighanem jelentős részben Pinnick-munkával van dolgunk, és ez az egyoldalúság tizenhárom dalon keresztül egy kissé fárasztó. A játékidő utolsó harmadában ráadásul becsúszott néhány határozottan töltelékízű téma is. A profizmus természetesen ezekben is megmutatkozik, ugyanakkor – mint oly sok esetben a bakelitkorszak lejárta óta – mínusz tíz perc határozottan jót tenne az összképnek.

Ahogy tehát a fentiekből kiderülhetett, a KXM harmadik albuma nem hozott világmegváltást, ugyanakkor korrekt színvonalú munka, amelyet jól esik csak úgy „tét nélkül" hallgatni. Azért ha a debütáló albumot vagy a Scatterbraint hallottad már, nagy meglepetéseket ne várj!