Shock!

Öt évvel ezelőtt a Revolution Saints debütálása pontosan azt az esetkört merítette ki, amikor összegyűlnek páran a rockszakma legkvalifikáltabb figurái közül, és ebből logikus módon kellene következnie a világmegváltásnak, ám az valamiért elmarad. Sőt, időnként még a léc alá is csúszunk... Bár ennek pontos okairól van egy nagyon határozott véleményem, mégsem mennék bele a bővebb kifejtésbe, egyrészt mert annak idején Danev kolléga a kellő szabatossággal megtette, másrészt abban sem vagyok biztos, hogy az n+1-edik Frontiers Recordsról és Alessandro Del Vecchióról szóló lamentálásomban bármi újdonsággal tudnék előrukkolni. A magam részéről akkoriban ezt a projektet már csak a leírtakból fakadóan is csupán egynyári(téli) mókának gondoltam, és én csodálkoztam legjobban, hogy végül a három muzsikus folytatta a közös ténykedést, ám ebben valamennyire talán a Deen Castronovo életében beállt változások is közrejátszhattak.

Második nekifutásra aztán már talán egy fokozattal sikerült növelni az élvezeti faktort, és a mindenfelől begyűjtött, majd összehegesztett panelekből egy szerethetőbb egység állt össze, a vadonatúj Rise pedig szerencsére szintén megtarja a két lépés távolságot a debütálás „unalom a köbön" hangulatvilágától. Más kérdés, hogy a Night Ranger hipertehetséges slágergyárosától, a Whitesnake másodvirágzásában oroszlánrészt vállaló Doug Aldrichtól, vagy épp a dobokon és vokálisan egyaránt első ligában játszó Deen Castronovótól vajon mennyire számít örömtelinek egy „nem olyan rossz" album. Márpedig ennél lényegesen magasztosabb jelzőknek azért továbbra sincs helye, és a szimpátia is leginkább a szépen összeválogatott frázisoknak szól, amelyeket többnyire eredetileg valahol máshol lehetett hallani...

Az első három szerzeménnyel aránylag erős startot veszünk, sőt, ezek kevésbé kocka hangzással, és egy árnyalatnyival karaktereseb hangszereléssel akár még az utolsó két Journey-albumra is felférnének. Castronovo hangja jócskán az ötödik x-en túl is maximális biztonsággal mozog a fénykori Steve Perryt idéző magas tenor regiszterben, és egészen pofás dallamokat is kapott. A címadó dalban pedig konkrétan a csapat eddigi pályafutásának talán legjobb refrénjét hallhatjuk. Aztán az ezt következő lírai blokktól kezdve visszaállunk a komfortzónát jelentő tizenkettőegytucat AOR-világba, és valahogy elfelejtünk kikecmeregni belőle. Különösebb gond egyik témával sincs (na jó, azért például a Coming Home elég triviálisra sikeredett...), azonban zömében egyszerű stílusgyakorlatokat hallunk. Aztán amikor az egyik klipes húzónótának szánt Talk To Me is szimplán csak rendben van, már kezd egyértelművé válni, hogy a világmegváltást máshol érdemes keresnünk.

Számomra továbbra is kérdéses, hogy a szerződési kötelezettségek teljesítésén- és Deen Castronovo énekesi kvalitásainak kibontakoztatásán túl vajon mire rendeltetett ez a kvázi-zenekar. Az ugyanis általánosságban elmondható, hogy a zenészek részéről amolyan rutinmunkát kapunk mindenfajta különösebb plusztól mentesen. A született vezéregyéniségnek mondható Blades szinte végig a háttérben kullog, az általában blues-gyökerű, öblös vibratókkal és szikrázó szólókkal operáló Aldrich pedig gyakorlatilag egyszerű session-muzsikusként funkcionál, vagyis Castronovón kívül érezhetően senki sem élete kihívásaként éli meg a dolgot. Persze a napnál is világosabb, hogy a formáció egyik tagjának sem ez az elsőszámú szerelemprojektje, csak amikor már harmadjára verbuválódik össze ez a három figura, talán már méltán várhatna az ember fia valamiféle koncepcionális többletet. Ebben a formában azonban ez minden szerethető tulajdonságának dacára is csupán egy a millióból.

A Revolution Saints öt évet és három nagylemezt követően is sokkal inkább a nagy nevekről, mintsem az igazán maradandó produktumról szól. Ennek megfelelően a Rise egy újabb album a sorban, amely kellemes hallgatnivalót nyújt, de nélküle is ugyanolyan kerek volna a világ.