Shock!

Danev kolléga kapott bőven hideget-meleget a Revolution Saints első lemezéről írtak miatt a kommentszekcióban, pedig szerintem eggyel még túl is pontozta a banda bemutatkozását. Az a lemez nagyjából mindent felvonultatott, ami miatt nem tudok lelkesedni a Frontiers futószalagon érkező, '80-as évekbeli túlélőkkel, melodikus panelekből szinte ötletszerűen legyártott kiadványaiért. Hiába állította csatasorba a kiadó Jack Blades, Doug Aldrich és Deen Castronovo trióját, az egymással lemezen belül, illetve más hasonló projektek témáival is szabadon felcserélhető dalok azóta sem érlelték kedvenccé nálam az albumot. A még tavaly év végén kiadott Light In The Dark sem váltja meg éppen a világot, de elődjénél azért mindenképpen jobban sikerült.

A titok nyitja persze egyszerű: miközben a debütöt gyakorlatilag teljes egészében a Frontiers guruja, Alessandro Del Vecchio írta, a három veterán pedig csak feljátszotta, itt már – legalábbis a nóták egy részénél – közös munka folyt, és Aldrich is elég rendesen beletette magát az anyagba. És ugyan Alessandrót elég sokat csesztettük mi is ezeken az oldalakon az utóbbi években, azért adjuk meg neki, ami jár: az általa grundolt albumokkal általában akkor szokott probléma lenni, ha mindent maga csinál rajtuk. Amennyiben viszont megfelelő szerzőtársakkal dolgozik, igenis képes jól mederbe terelni a dolgokat. A Light In The Dark ugyan nem éri el a tavalyi, tényleg meglepően jól sikerült Jorn-album, a Life On Death Road színvonalát, és nem mentes attól a tucatjellegtől sem, ami áthatotta az első lemezt, de azért simán el lehet hallgatni, ha éppen nincs kéznél más.

A recept egyébként nem nagyon változott a debüthöz képest: a műfajon belül továbbra is inkább az AOR-os, vagy legalábbis AOR-alapú vonal felé tendálnak, bár Doug játéka alapból is ad egy markánsabb, britesebb húzást a dolgoknak. De a fő csapásirányon azért így sem módosít. Már a nyitó Light In The Dark is elég ordas Journey-utánérzésekkekel startol, és ugyan később kicsit színesebbé válik az összkép, már csak Castronovo hangja és előadásmódja miatt is minduntalan felrémlik az ember előtt a legnagyobb amerikai jukebox-banda neve. Az I Wouldn't Change A Thing és a Can't Run Away From Love balladák hallatán pedig konkrétan látja is lelki szemei előtt Steve Perryt, amint fehér ingben, trapézgatyában áll egy gigantstadion színpadán, és nagy átéléssel az ujja köré csavarja mind a hetvenezer nézőt... De azért persze más hangulatok is akadnak: a Freedom vagy a szerintem legjobb, záró Falling Apart egyes dallamfordulatairól, hangulatáról halványan az utódzenekar Bad English is beugrik, a tempósabb Ride Onban Doug angol hatásai kísértenek, a Take You Downban meg inkább a Night Ranger. És így tovább.

A fenti párhuzamok természetesen nem azt jelentik, hogy a Revolution Saints az említettek színvonalát hozza, sőt, most is akadnak a lemezen teljesen érdektelen tucattöltelékek, viszont egy fokkal mégis kiegyensúlyozottabbnak érzem az albumot az elsőnél. Ha másra nem, arra bizonyosan jó volt a bemutatkozó album, hogy megtudjuk: Deen nemcsak háttérvokalistaként, de saját jogán is remek torok, ő továbbra is erős pont. Ezúttal Doug is sokkal inkább jelen van a zenében, mint legutóbb, és ugyan nem feltétlenül ez a világ jelenti a szőke gitáros elsődleges terepét, jellegzetes játékát bárhol szívesen hallgatom. Legközelebb – már ha lesz olyan... – Blades is kaphatna nagyobb szerepet, nyugodtan bevonhatnák a dalszerzésbe is, bizonyosan használna a végeredménynek.

Összességében egész korrekt stílusgyakorlat lett a kettes Revolution Saints. Nem az örökkévalóságnak szól, maholnap azonban simán hallgatható, ha szereted az ilyesmit.