Vannak albumok, amiket jóra lehet hallgatni, és vannak olyanok is, melyeknek árt, ha sokat forognak. Hogy a szépreményű Revolution Saints projekt bemutatkozása szerintem melyik kategóriába sorolandó, az valószínűleg mindenki számára világossá válik, mire eme iromány végére ér. A kiadó hatékony promós rendszerének köszönhetően a lemezt már tavaly decemberben megkaptam, és a bő két hónapos ismerkedési időszak alatt oly' mértékben gyűltek az ambivalens érzések vele kapcsolatban, hogy magam is alig hittem el.
Mert miről is szól itt a fáma? Adott egy trió, melyet az általam leginkább megbecsült zenészek közül alkot három. Doug Aldrich gitáros munkásságát a '90-es évek közepe, tehát a Bad Moon Rising-időszak óta követem, és nem szégyellem, hogy rajongok a fickóért, mióta csak először hallottam a Lion Never Surrender dalát. Jack Blades, a Night Ranger basszusgitáros-énekese talán az egyik legtermékenyebb és legjobb dalszerző a dallamos rockzene világában, aki saját jogon klasszikus dalok garmadát vitte sikerre főzenekara, illetve a Damn Yankees soraiban, de ugyanúgy felejthetetlen témákat faragott többek között a Journey, a Great White, Tak Matsumoto és a Ratt számára is. A Journey dobmágusa, Deen Castronovo az elmúlt három évtizedben millió helyen – Ozzy, Geezer Butler, Bad English, Hardline, Joey Tafolla, MacAlpine – bizonyította, hogy egyike a nagy szakembereknek. Hipertehetségek kötöttek itt szövetséget, ugyebár, ehhez nem férhet kétség. Ugyanakkor adott egy C kategóriás producer/dalkovács, Alessandro Del Vecchio, aki ténykedésével annyit már mindenképp elért, hogy meggyalázta pár éve a Hardline nevet. Nem olyan ez kicsit, mintha a Real Madrid edzésén hirtelen nem Ancelotti vázolná a taktikát, hanem valaki a honi NB-1-ből? Szerintem olyan. Ám míg Ronaldo és Benzema valószínűleg elhajtaná a jobb sorsra (nem) érdemes edzőt, addig itt Aldrich, Blades és Castronovo önként és dalolva vágott bele a kétes kimenetű kalandba, és hajtotta fejét a guillotine pengéje alá.
Sok dolgot nem értek: az első és legfontosabb, hogy ilyen kaliberű szerzők miért asszisztálnak egy teljes mellszélességű kiadói támogatást élvező, ám közepes képességű wannabe muzsikus (Del Vecchio) ámokfutásához mindössze annyival, hogy hangszeresen, vokálisan felöltöztetik amaz tökegyforma csontvázait. A derék olasz ugyanis nem jó dalszerző, cseppet sem az, abban pedig teljes mértékben biztos vagyok booklet nélkül is, hogy a nagy hármas szignifikáns mértékben nem járult hozzá a szerzeményekhez. Aldrich például ilyen blues-mentes riffeket nem ír magától, mert ha írna, már megtette volna korábban. Hallgasd meg bármelyik munkáját az elmúlt huszonöt évből, ordít a különbség. Ami Bladest illeti, valószínűleg a legalsó fiók is pregnánsabb témákkal van tele az íróasztalában azoknál az elképesztően sablonos, uniformizált fércmunkáknál, amikre Del Vecchio képes. Számomra teljességgel felfoghatatlan, hogy annyi komoly munka után ők ketten miért hagyták magukat ilyesmibe belerángatni. Már náluk is ennyire dominálnak a financiális szempontok? Mindössze egyetlen szereplő szemszögéből nézve érthető a részvétel, és ez Castronovo, akinek óriási lehetőség a Revolution Saints, hiszen végre egy teljes albumon megmutathatja, hogy micsoda hangszálak birtokában van. Meg is tesz mindent, valóban elképesztően jól hozza a Steve Perry-inspirálta éneket ezekben a Journey-utánérzésekben, de ettől még nem fogom a Raised On Radio mellé tenni a korongot (sőt, még az Arrival mellé sem), ha értitek, mire gondolok.
Egy négyszámos EP-t azért össze lehetne kalapálni az itt felsorakoztatott tételekből: a két klipnóta (Back On My Trails, Turn Back Time) kimondottan tetszetős, bármennyire is egy tőről fakadnak, és jó a Way To The Sun ballada is, melyet Neal Schon Journey gitáros látott el kézjegyével, meg a tempós Dream On az eszelős „journizmus" ellenére, de nagyjából ennyi – nekem. Az meg tényleg mindennek az alja, hogy idebiggyesztették azt a To Mend A Broken Heart dalt is, melyet pár éve már elsütött a kiadó az egyik arctalan skandináv AOR-lemezen. Ennyire nem voltak ötletek? Talán mégis ki kellett volna húzni azt a fiókot Blades nappalijában... Mindezek tetejébe a hangzás a dalokhoz asszimiláltan jellegtelen, és ezzel esküszöm, még meg is békélnék, Aldrich gitárjának kiherélése azonban túlmegy minden határon. A Doug egyik fő védjegyének számító, vadállati erejű és energikusságú Les Paul-Marshall ritmusgitár-soundot oly mértékben polírozta fel a producer, amivel én már nem tudok mit kezdeni. Semmi éle a hangszernek, sehol semmi karc, semmi dög. Ha nem tudnám, hogy Aldrich áll a riffek mögött, bizony nem mondanám meg. Isten szerencse, hogy a szólók legalább átjönnek...
Tudom, hogy vannak, akiknek bejön az anyag, mert honi AOR-őrült újságírókból és zenészekből álló kis zártkörű klubunkban is rendesen folyt róla a vita, ám abban azért konszenzusra jutottunk, hogy messze áll a világmegváltó jellegtől. Ennek tudatában végképp nem értem az irreális, sűrű füsttel tömjénezett, tízcsilliárd pontos kritikákat. Vajon akkor a Bad Moon Rising Blood albuma mennyit ér? Vagy a Night Ranger 7 Wishes lemeze? Vagy akármelyik Journey, amit csukott szemmel, véletlenszerűen veszek le a polcról? Nem sorolom tovább, a választ úgyis mindenki tudja. Egy kérdést kéne feltennie mindenkinek: vajon hallgatnánk ezt a lemezt, ha három ismeretlen követte volna el valahol Utah-külsőn?
Tíz pont a hangszeresekre, négy a dalokra, tehát egy hetesben ki is egyezhetünk. Sajnálom.
Hozzászólások
Ha nekem szólt, akkor megnyugtatlak,n em vagyok Csaba, Péter vagyok, az említett blognak megadhatnád a címét, szívesen beleolvasnék. Egyébként meg nyugi, nekem nem kell bizonygatnod semmit.
Mivel vagyok annyira intelligens, kedves Csaba (mert így hívnak, ugye?), hogy nem merülök le hozzád a mocsárba, csak néhány gondolatot fűznék hozzá a megjegyzéseidhe z.
Nem cserélnék veled. El tudom képzelni, mennyire idegesíthet, hogy a koncertszervező k és a hangszerforgalm azók java állandóan engem, egy ilyen tehetségtelen, wannabe firkászt kérnek fel promo interjúk készítésére, a Marshall cég egyedüli magyar sajtósként engem hív meg Londonba az 50. szülinapra, és nem téged, az meg aztán tényleg mindennek a teteje, hogy a honi szakma 2013-ban az év zenei újságírójának választott. Dilettánsok mind, hisz a szakmaiság hiánya ezekre engem nem predesztinál, ugye?
Ha mindez igaz is lenne, arctalanul, nick mögé bújva, gyáván trollkodni, ócsárolni másokat akkor sem menő dolog. Sajnálatos, ha valaki csak ebben tud kiteljesedni.
Ha megnézed a korábbi hozzászólásokat , mindenki kulturáltan igyekezett bizonygatni az igazát, a nézetkülönbsége k ellenére is. Neked sajnos ez nem megy, ezért javaslom, sepregess a saját házad táján, és folytasd a keresztes háborút ellenem a saját blogodon (amit inkább nem minősítenék). Ígérem, ott semmilyen provokációra nem fogok reflektálni, ahogy többre itt sem. Továbbá, javaslom, hogy a jövőben olvass más szerzőktől, hiszen tőlem csak a vérnyomásod megy fel. Hidd el, mindkettőnknek jobb lesz így...
wannabe muzsikus-> wannabe kritikus :)
Ez pusztán egy általános észrevétel az olyan lemezeknél és zenekaroknál, amik vitát generálnak az online zenei közösségben. (Nem tudom, mennyire magyar sajátosság, angol nyelvű oldalakon nem szoktam figyelni.) Nem lecseszésből írtam, és természetesen csak az vegye magára, aki csinált már ilyet. (Edit: ennek extrém formája, amikor egy általa nem kultivált és hallgatott zenei stílus esetében "trollkodik bele" az éppen aktuális, népszerű és/vagy sokat kommentelt zenekar értékelésébe.) Ez az egyik oka annak, hogy nem tulajdonítok komoly infóértéket az ilyen számarányoknak; nem befolyásol sem pro, sem kontra. Ami azt illeti újabban rendre el is szoktam felejteni odapillantani. Nem fontos. Ha szerepel a kritikában megtudom, ha nem, nem.
(Elvonatkoztatv a a zenétől: itt is olyan szavazat-cunami ömlik néha pro és kontra, hogy csak nézek. Estem már abba a hibába, hogy nyomtam egyet válasz/érvelés helyett, de én pl. ebből is ki szoktam maradni szinte mindig.)
Ezt nem tudhatod. Én meghallgattam, szeretni is akartam. De nem ment
Talán mert Covi szereplése a koncerteken egyre gyakrabban a vállalhatatlan kategóriába volt sorolható? Vagy nevezhetjük égésnek is. Hány linket mellékeljek a youtube-ról? Mindenkinek lehetnek gyengébb napjai, na de sorozatban? Nem bírja már a folyamatos terhelést, pedig muszáj turnézni, mert érdemleges lemezeladás hiányában abból van a fő bevétel. Az nem megoldás a banda (WS) tagjai számára, hogy az év nagy részében otthon ücsörögnek, várva a főnökre, hogy mikor képes útnak indulni. A koncertek hiányát próbálta meg Doug más projektekkel kiegészíteni, de a zeneipar válsága miatt ma már az is kevés. Stúdióban még remélhetőleg összekapja magát David, de biztos, hogy nem fog olyan jól énekelni, mint pl. ezen az albumon Castronovo! A zene viszont karcosabb lesz, legalábbis nagyon remélem. Aztán (ha választani kell) mindenki eldöntheti, hogy egy jó rádiórock lemezt vagy egy legenda talán utolsó produkcióját érdemes inkább hallgatni. Pillanatnyilag kettősség jellemzi a helyzetet, lemezen valószínűleg jobb (hard rock) lesz a WS, már csak az egyéni stílusa miatt is, élőben viszont a RS tűnik esélyesebbnek, főleg ha a bulikra bevesznek egy ritmusgitárost is. Ez a lemez a könnyen emészthető slágerek miatt odaát valószínűleg jól fog futni, csak nagyon soká lesz augusztus, mire koncertezni kezdenek. Hármójuk közül egyébként Aldrichnak lenne a legfontosabb a csapat, Jacknek és Deen-nek ott vannak az anyabandáik. Meglátjuk.
Semmi köze ehhez a lemezhez, csak egy észrevétel: sokan meg sem hallgatják, amire ráböknek. (Bizonyos megosztó bandáknál általános jelenség a kritikáknál.)
Más: én pl. asszem talán kétszer pontoztam itt életemben. Az összes helyen ahová benézek együttvéve úgy 10-szer. (Természetesen olyan lemezeknél, amiket végighallgattam .)
Nem gondolom, hogy a Frontiers szar lemezkiadó, mert voltak jó húzásaik, de tény, hogy a "supergroup-ok" tekintetében ráálltak a futószalagra.
A tisztánlátás kedvéért megpróbáltam friss, hiteles és főleg pontos infót keresni a témában az utóbbi hetek néhány interjúját elolvasva az érintettekkel. Kiderült, hogy a legtöbb dal alapját (demo formájában) Alessandro készítette el. Elviekben nyolcat a tizenkettőből. Egy vele készült interjút kellett keressek, mert a legtöbb helyen csak mint co-writer említik 4-5 dalnál a producer státusz mellett.
Ergo a nulláról felépített dalírásban a triónak valóban nagyon kevés szerepe volt. (Azért nem nulla, mert Blades 2-3 nótánál társszerző.) Ugyanakkor Blades és Del Vecchio is arról beszél, hogy szabadságot kaptak a kivitelezésben, ami az egyéni sávokat illeti.
"I’m a zero ego when it comes to music. When you have stunning talents like these guys you just can’t simply say 'Do this and do that…' it’s always a team effort and I’m definitively a team player." (Aless.)
"We had no problems leaving it to Doug who took the reins to how much guitar he wanted to put on it (...) There were no boundaries we trusted him to do what he wanted to do." (Jack)
Az infó, hogy a dalszerzés főként közös munka volt ilyesformán nem lehet igaz. Ezt minden bizonnyal a témák kidolgozására értették, tehát az adott harmóniamenetre ráhúzott riffekre (vagy azok tisztázására), a szólókra, a dobtémák kidolgozására, énekdallamok stb. Bár ezekre az emberekre nem jellemző (és ez meglepetés), szívesen belementek egy ilyen konstrukcióba. Lehet azt gondolni, hogy pusztán a pénzért, de akkor ezek a zenészek egyben nagyon jó színészek és megjátszott a lelkesedésük - szeretném hinni, hogy nem.
Forrás:
www.themidlandsrocks.com/interview-with-alessandro-del-vecchio-revolution-saints-hardline/
rockgig.blogspot.hu/2014/12/jack-blades-talks-revolution-saints.html
Ezt az érintettektől kellene megkérdezni, mert nem ellenkeztek. A pénz-érv ide kevés, szerintem nem is jellemző rájuk, plusz ebből nem fognak meggazdagodni.
ui.:Egyébként abszolút nem értem mi fantáziát látnak abban az olasz billentyűs fasziban, amelyiket dalokat ő írta bizonyos lemezekre(és most nem csak a Hardline-ra gondolok) azok kb. 95%-ban szarok vagy jobb esetben középszerűen. Nem tudok elismerősen nyilatkozni a fószerről ha szeretnék sem sajnos.
Az észrevételem a már kétszer idézett kijelentésre vonatkozott. Nem jellemző rám a kötekedés, azzal a mondattal nem értek egyet, ezért "lovagoltam meg". A jelentéstartalo mra pusztán a szövegből tudok következtetni, nem tudom, mit gondolt még hozzá a szerző, hogy pontosan mire irányul. Lehetne ragozni, de nem vagyok az a típus. A mostani kifejtésed elfogadhatóbb: a teljes munkásságát nézve nem jellemzőek rá azok a témák.
A most felsorolt zenekarokat pedig meg sem említettem.
Ahogy azt sem, hogy annyira közel állnak hozzá ezek a témák - utálni valószínűleg nem utálja, ebben talán megegyezhetünk - , csak azt, hogy a bérgitáros szerepnél talán több volt ez.
És lehet, hogy ezt meg én fogalmaztam meg pongyolán.
Vitát lezártnak tekintem! Szépen süt a nap, inkább dobjunk be pár sört és hallgassunk jó zenéket :)