Shock!

Őszintén szólva Simonék négy évvel ezelőtti – egészen mostanáig egyetlen – magyar földön adott koncertjének relatíve sovány nézőszáma alapján egyértelműen arra következtettem, hogy visszatérésben nagyon nem is érdemes reménykednünk. Egyúttal azóta is minden adódó alkalommal értetlenkedésemnek adok hangot azzal kapcsolatban, hogy egy Simon Phillips-szintű doboslegenda szólóestje miként válthatott ki ennyire langymeleg érdeklődést azon a bizonyos estén mind a szakmai-, mind a laikus oldal részéről. A fentiek tükrében tehát valóban meglepetés erejével hatott számomra a hír, miszerint a doboshős Protocol elnevezésű szólóprojektje idén ismét tiszteletét teszi nálunk, mindezt ráadásul egy amolyan életműösszegző program keretében történik, szemben az elmúlt évek lemezbemutató tematikájú turnéival. Aki pedig közelebbről ismer, tudhatja rólam, hogy Phillips számomra a dobos-szakma nonpluszultrája, ebből fakadóan kissé filléres újságírói fogásként akár úgy is fogalmazhatnék: idén egy hónappal korábban ünnepeltem a karácsonyt. Még szerencse, hogy nem rajongok a maníros fordulatokért...

Az este egészen korán startolt, lévén, hogy a fusion-orgiához némi alapozás is járt, méghozzá nem is akármilyen. A felvezető produkciót elvállaló Djabe és jómagam az utóbbi években valami furcsa oknál fogva mindig sikeresen elkerültük egymást, pedig adódott már olyan helyzet is, amikor lakóhelyemtől szinte karnyújtásnyira tekinthettem volna meg a zenekart, ha valami marhaság épp nem indokolja a feltételes mód használatát... Azok számára, akik netán még sosem találkoztak volna a most már egészen patinás múltat magáénak tudó hazai formációval, nagyjából jazzes alapokon nyugvó eklektikaként írnám le a csapat zenéjét. Pályafutásuk során volt már többek közt folklór-, illetve világzene dominálta periódusuk is, jelenleg pedig az este sztárjaihoz hasonlóan leginkább a fúziós műfaj felé orientálódnak, ami egyrészről a jelenlegi felállásból is adódik.

A közelmúltbeli alapos átrendeződést szerencsére nem sínylette meg a muzsika, hisz mind Kaszás Péter feelinges dobjátéka (kollégái a konferálásban természetesen azonnal le is csaptak az általa használt puritán dobcucc és Simon hangszerparkja közti kontraszt adta magaslabdára), mind pedig Koós-Hutás Áron trombitán elővezetett improvizációi pontosan a megfelelő fűszereket adják hozzá a szerzeményekhez. Illetve természetesen ugyanez elmondható hazánk nagynevű zongoristájáról, Nagy Jánosról is, csak sajnos belőle a hangosítás szépséghibáiból fakadóan már jóval kevesebbet kaptam, mint az imént említett úriemberekből. A prímet azonban nálam az itt már régi motorosnak számító Barabás Tamás vitte el, aki egész egyszerűen lenyűgözött azzal a higgadtsággal, amellyel ontotta magából a hol mellbevágóan súlyos, hol pedig eszeveszettül technikás basszustémákat. Elképesztő a fazon! Összességében pedig sikerült elérniük, hogy álmatag udvariassági körök helyett valós ovációval fogadja a közönség a látottakat. Csak azt a kínosan jazzklubos, szólókör alatti füttyögetést és tapsolást tudnám feledni... Odáig persze teljesen rendben van a dolog, hogy örülünk és lelkesedünk, csak nem biztos, hogy egyes gesztusok pont azt a műértői attitűdöt sugallják, mint amit az érintettek általuk ki szeretnének fejezni. Összességében már csak a Djabe miatt is érdemes lett volna kimozdulni otthonról, a katarzis azonban még hátra volt. (Sőt, ekkor még Steve Hackett üdvözletét sem sikerült átadni a főhősnek, mint azt az alapítógitárosról, Égerházi Attilától megtudhattuk.)

A Protocol véleményem szerint a mai fusion szcéna egyik legértékesebb tagja. Azon kevés formációk egyike a műfajban, amelyek nem technikai bemutatóra, hanem valódi témákra, dalokra fűzik fel tevékenységüket, miközben virtuozitásukat tekintve szinte bárkit képesek volnának sarokba állítani. Multitalentumok pedig igenis léteznek, és Simon Phillips egyértelműen közéjük tartozik. Ez a figura szerdán sokadjára taglózott le azzal a komplex látásmóddal, ahogyan egyszerre képes működtetni a felsőfokú muzsikálást, a dalszerzést, illetve a briliáns tehnikai megvalósítást. Ebben az évben is sok értékes produkciót láttam már, de ahhoz a minőséghez, amelyet a műsort nyitó Celtic Runtól kezdve folyamatosan érzékeltem, idén talán egyetlen alkalommal volt szerencsém, méghozzá attól a zenekartól, amelynek nemrégiben még Simon is tagja volt...

Az előzenekarhoz hasonló módon a Protocolban is történt pár személyi változás a legutóbbi „találkozás" óta. A zenekarvezető maximalizmusát ismerve persze gondolom, nem is szorul külön méltatásra, hogy az eddig megszokott nívót az új arcokkal is sikerült átmenteni, ugyanakkor egyik pozíción sem kifejezetten mainstream muzsikusra esett a választás. Férfiasan bevallom, sem a plusz hangszerként bevetett szaxit kezelő, egyébiránt óriási szólókat fújó Jacob Scensey, sem pedig a színpad bal oldalán kissé félszeg kiállással, ámde makulátlanul pengető Alex Sill neve nem volt ismerős korábbról. Utóbbi esetében fontos kiemelnem, hogy egy „főnökénél" több generációval fiatalabb, húszas évei végén járó kaliforniai srácról van szó, aki ennek ellenére igencsak tekintélyt parancsoló, gyakran Allan Holdsworthre emlékeztető hangszerkezeléssel bír. Na jó, azért időnként egy-egy pillanatra hiányoltam Andy Timmons macsós rockgitározását és csibész mosolyát, de pusztán a zenei megvalósítást tekintve Alex bőven egyenrangú módon volt képes adaptálni Andy, illetve Greg Howe témáit is. A színpadi jelenlét pedig ebben a korban talán még bőven alakítható is.

Az előző hajós látogatásról egyedül „Deep Pocket" Ernest Tibbs lehetett ismerős, aki kevésbé pozitív vonatkozásban valószínűleg egy életre emlékezetébe véste hazánkat (emberünknek négy évvel ezelőtt épp az A38 hajón állt be a dereka soundcheck közben). A ráaggatott fantázianév persze megkérdőjelezhetetlen igazságon alapul, ugyanis egész idő alatt svájci órákat megszégyenítő pontossággal húzta be a főhangokat, emellett még rengeteg egyéb finomságot is becsempészett. Illetőleg Otmaro Ruíz nevével is találkozhatott már a Protocol-témában jártasabb közönség, ugyanis a venezuelai billentyűs már a Protocol IV címre elkeresztelt album bemutatóturnéja óta „stábtag". Na és persze Simon... Ódákat zenghetnék az este során leütött összes hangjáról, hisz továbbra is etalon módon szólal meg bármi a keze alatt a szikár kettőnégytől kezdve a legfifikásabb tördelésekig, illetve beszélhetnék kétkezességét kiaknázó hangszerkezeléséről, és a többek közt ebből adódó technikai fölényről is. Én mégis inkább azt a különleges zenei érzékenységet, és a hatalmas tudás mögött meghúzódó fegyelmet és alázatot emelném ki, amely még a hatodik x-en túl is meghatározza minden megmozdulását. Több mint inspiráló azt látni, hogy míg Simon generációjából sokan már csupán múltbéli teljesítményük fénymásolatát viszik színpadra, addig ezen az emberen mind a mai napig érezhető, hogy valódi kihívásként tekint a hangszeres játékra. Nem utolsósorban pedig a halomnyi szakmai érdemmel a háta mögött is láthatóan ember tudott maradni. Nálam letaszíthatatlan maradt képzeletbeli trónjáról!

Bár kivétel nélkül nagyszerű szerzeményeket hallhattunk a műsorban, és nyilván ezek hosszúságára tekintettel nem is lehetséges olyan mennyiségű dalt összeválogatni, mint egy sima rockbuli esetében, azért én egy hajszálnyival bátrabb programösszeállítást is elviseltem volna. Határozottan üdvözöltem az olyan gyöngyszemeket, mint a számomra cseppet Weather Report-beütésű, óriási kedvencemmé vált Narmada a Protocol III albumról, avagy a kifejezetten ritkán játszott Manganese (micsoda arrange-ok!), ám ha már harmincadik évfordulóról beszélünk, előkerülhetett volna legalább néhány motívum a tényleges születésnaposról, jelesül az egyes számú Protocol albumról. A címadó, avagy a Streetwise mai interpretációja például egészen biztosan érdekes lehetne. Arról a szívfájdalmamról már nem is beszélve, hogy a korábban rendszeresen játszott, gyönyörűséges Kumi Na Moját a mai napig csak videó- és lemezverziókban hallottam.

Harmadik alkalommal láttam a Simon Phillipset és zenekarát, de még mindig nem bírok betelni az élménnyel. Fúziós jazzt pedig ma ennél magasabb szinten művelni nem igazán lehetséges. Aki nem hiszi, járjon utána!