Shock!

Ha jobban belegondolok, a Work Of Art közelmúltban megjelent negyedik opusza talán az első a diszkográfiából – a debütálást leszámítva –, amelyet nem előzött meg részemről különösebben izgatott várakozás. Pedig nagyjából hat-hét évvel ezelőtt még olyasmi frázisok is képesek voltak kiszaladni belőlem, mint hogy „a Work Of Art az új Toto" és hasonlók... Aztán valahogy a 2014-es Framework gyorsan visszarántott a földre. Na persze nem azért, mert szakmailag bármi kívánnivalót hagyott volna maga után, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy az igencsak biztató kezdés után viszonylag hamar elérkezett a csapat a fejlődés zsákutcájához, és gyakorlatilag ugyanazokat a készségszintre fejlesztett dalszerzői paneleket papagájkodják újra és újra. Ennek tükrében számomra talán kedvezőbb fordulat, hogy az Exhibits végül öt hosszú évet váratott magára, ugyanis elképzelhető, hogy pár évvel korábban még a durcás óvodás és a tökfőzelék esetéhez hasonlatos módon bojkottáltam volna egy esetleges új hanganyag meghallgatását. Ezzel szemben viszont most egyértelműen kijelenthetem: ismét rongyosra fogok hallgatni egy Work Of Art-albumot!

Nehéz egészen pontosan meghatározni, mi bizonyul nálam határozottan működőképesebbnek, mint öt évvel ezelőtt, az alapanyag ugyanis nagyjából a szokásos Work Of Art-massza. Ugyanakkor a Robert Säll által elmondottak – miszerint direktebb módon törekedtek az AOR hangzásvilágra – ténylegesen tetten érhetők, és kifejezetten pozitív irányba mozdították el a muzsikát. Talán még azt is megkockáztatom, hogy minden eddiginél letisztultabb, lényegre törőbb fogalmazásmóddal operálnak, ezáltal pedig a dalok is hatásosabbnak tűnnek, mint legutóbb. Már kapásból a lemezindító Misguided Love izgatott, pattogós slágertémája is érezteti, hogy ezúttal nagyobb hangsúlyt fektettek a vezérdallamok és a verze-refrén körforgás természetes összhatására, mint a harmóniafűzési bravúrokra. Mindehhez pedig adott a továbbra is szinte meseszerűen tökéletes hangi adottságokkal bíró Lars Säfsund, akinek minden elénekelt strófája után csak dobálom a hátasokat. Költői kérdésem pedig a következő: miért kell egy ekkora talentumnak annyi tehetségtelen, túlértékelt figura árnyékában ténykednie, és miért nem történhet ez mondjuk fordítva?

Minden különösebb hezitálás nélkül kijelenthetem, hogy a műfajban általam már rég tapasztalt módon egységes színvonal jellemzi az anyagot, egy kulcsmomentum azonba véleményem szerint toronymagasan kiemelkedik az impozáns felhozatalból. Vince DiCola neve ugyan a rockzenei beállítottságú közönségnek valószínűleg kevésbé csenghet ismerősen, a filmes szakmában ellenben megkerülhetetlen érdemei vannak olyan mára alapvetéssé vált mozifilmek soundtrackjei által, mint például a Rocky negyedik része vagy a Transformers. S hogy mindez miért érdekes az aktuális Work Of Art-album kapcsán? Nos, úgy alakult, hogy a This Isn't Love című szerzeményhez a veterán zeneszerző-mágust kérték fel eredetileg csupán a billentyűsávok feljátszására, Vince azonban olyannyira komolyan vette a feladatát, hogy a session-billentyűs megbízás hangszerelői munkába torkollott... Az eredmény pedig egy olyan borzongató módon elővezetett időutazás a '80-as évek közepéig, amelyhez foghatót ma már világszerte is legfeljebb csak két kezemen megszámolható előadótól nyílhat alkalmunk hallani, de az is elképzelhető, hogy csupán a becsléseim túlzottan nagyvonalúak. Részemről meg is van az év dala!

A csapat kreatív agytrösztjének mondható Robert Sällnél jelenleg nem sokan értik jobban ezt a műfajt, és még azt is elnézem neki, hogy szerzőként időnként azért enyvesebb a keze a kelleténél. Így például nehéz volna letagadni az egyébiránt mesteri módon megírt Another Night átfedéseit a Burning Heart című Survivor-opusszal (talán épp a Vince DiColával való együttműködés hatására hallgathatták át újra az ezt tartalmazó Rocky-filmzenét), avagy a What You Want gitártémájában is hemzsegnek a neilzazaizmusok, nem beszélve a záró Let Me Dream Foreigner-koktéljáról. Motívumokat kölcsönözni azonban nem csupán közép-európaiasan, hanem ízlésesen is lehet, a Work Of Art esetében pedig a túláradó tehetség és maximalizmus az esetlegesen deja vu érzéseket keltő megmozdulások esetében is érvényesülni képes. A produkciós munka tekintetében pedig szintén csakis az elismerés hangján tudok szólni, a friss művet egyben minden hasonló műfajban utazó csapatnak figyelmébe ajánlva követendő példaként.

Az Exhibits által újra átélhettem azt a mágiát, amihez a Work Of Art kapcsán utoljára nyolc évvel ezelőtt volt szerencsém. Erős a gyanúm, hogy AOR-fronton idén már nem igazán akad vetélytársa, de előfordulhat, hogy még jövőre sem...