Shock!

Annak ellenére, hogy mindig is nagyra értékeltem a kimunkált virtuozitást, korunk nem kicsit hangszer-gladiátorkodás felé orientálódó zenei világa némiképp óvatosságra int az elhamarkodott szuperlatívuszok tekintetében. Természetesen minden tiszteletem azoké az elhivatott hangszereseké, akik idejük tetemes részét technikai repertoárjuk tökélyre fejlesztésével töltik, mára azonban finoman szólva is tele a padlás az „ezt figyeld, mekkorákat virgázik" használati utasítással hallgatandó produktumokkal. Épp ezért az utóbbi fegyvernem képviselői manapság csupán abban az esetben képesek hosszabb időn keresztül lekötni a figyelmemet, ha a manuális „kigyúrtsághoz" valamiféle dalszerzői vagy épp előadói plusz társul. Mint ahogy ez példának okáért (spoiler következik!) a The Aristocrats esetében is történik.

Tekintve, hogy a három zenészóriás számtalan egyéb projektje mellett is kifejezetten erős munkatempót diktált magának a trióhoz az elmúlt csaknem egy évtizedben, egészen hihetetlennek tűnik, hogy hozzánk csak mostanra sikerült eljutniuk ebben a formában. Mindenesetre már nem sokkal a kapunyitás után egyértelműen érzékelhetővé vált, hogy rétegzene ide vagy oda, bizony nem marad érdeklődés híján a produkció. Illetve amellett sem tudok elmenni szó nélkül, hogy bár a cinikus újságírói tipizálás alapján a csapat menthetetlenül a „kopaszodó, szakállas, negyven pluszos férfiak zenéje" címkét kapná, a nézőtéren szétnézve csupa fiatal, életvidám hölgyet pillantottam meg, sőt az első sorban még egy tizedik életévén aligha túlhaladt kissrác is láthatóan nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket. A sztereotípiákról tehát nagyjából ennyit...

Hogy a felkészületlenség avagy a véges kapacitások számlájára írandó-e, azt a kedves olvasó lelkületére bízom, mindenesetre úgy alakult, hogy a legfrissebb, és egyben a műsor gerincét adó, You Know What...? című opusz dalait első ízben vasárnap este, a Hajón nyílt alkalmam „letesztelni". Talán a legtöbbet az a tény árulhatja el az aktuális szerzemények rám gyakorolt hatásáról, hogy lemezverzióik jelen sorok írása közben is süvítenek a hangcuccomból. Illetve időnként egy-egy pillanatra azért kénytelen vagyok szüneteltetni a lejátszást, avagy lejjebb venni a hangerőt, ugyanis mindhárom arisztokrata részéről sűrűn előfordulnak olyan mesterfokon elővezetett trükkök, amelyek nem igazán hagynak teret más impulzusoknak. Nos, ez az élő előadás esetében hatványozottan igaz volt, hiszen szinte minden pillanatban történt valami érdekesség hangszeres fronton, vagy akár csak egy spontánnak ható, játék közbeni trollkodás formájában.

Guthrie, Bryan és Marco a teljes műsor alatt egyfajta hanyag eleganciával, virtuozitásukat néhol már-már elbagatellizáló módon vezette elő az egyébként szinte kivétel nélkül nyaktörő témákat. A humor felől közelítő, már-már „zenebohóckodásba" hajló szellemiség gyakorlatilag a muzsikusok minden együtt töltött másodpercét meghatározta, de azért vigyázat: ezen a szinten valójában már semmi sem az „ahogy esik, úgy puffan" mottó jegyében fogan! Ami kívülről csupán valami kis könnyed gegnek hat, sok esetben hosszú órák verejtékes munkájának gyümölcse, ami pedig olykor egy gyorsan összejamelt kis szösszenetnek tűnik, az a valóságban nem ritkán kőkemény rendezőelv alapján megkreált téma. Ezek a figurák azonban mintegy két órán keresztül briliánsan fenntartották a látszatot, hogy az általuk felvonultatott, maximális aprólékossággal („Perfection as always!", ahogy Beller fogalmazott az este folyamán) összerakott repertoár valójában apró, ad hoc történések halmaza. Mindez persze kétségkívül megkíván egyfajta karaktert, és nem utolsósorban kiemelkedő készségeket. Utóbbiból különösképp túltengés volt a világot jelentő deszkákon.

Viszont még ennél is jóval fontosabb, hogy a The Aristocrats sok üzleti megfontolásból összetákolt szuperfelállással szemben valóban egy szerencsés találkozás terméke, egymással tényleges együttműködni képes emberekkel. Nehéz volt például nem észrevenni, hogy a zenekar leginkább rocksztár-alkatának mondható Bryan Beller rafinált basszuspörkölései és Marco Minnemann fékevesztett virtuozitással fűszerezett atomprecíz dobjátéka (a metronómot kellene hozzá igazítani) mennyire tökéletesen összezártak minden egyes pillanatban. Bevallom, nem volt egyszerű szabadulni a ritmusszekció bűvköréből, a helyzetet pedig csak fokozta az egyéni konfigurációra belőtt, gyönyörű ébenfekete DW dobcájg által nyújtott esztétikai élmény... Ha nem egy Guthrie Govan-szintű zseni állt volna a színpad – általa komfortzónának titulált – jobb oldalán, talán nem is tudtam volna a zenekar „aljától" elvonatkoztatni, így azonban szerencsére sikerült megosztani a figyelmemet. Govan pedig pontosan ugyanazt az ámulatot képes ma is kiváltani belőlem, mint tizensok évvel ezelőtt, amikor legelső alkalommal, még Asia-beli ténykedése kapcsán találkoztam a játékával. Külsőleg is pont olyan érzetet keltett, mintha megállt volna nála az idő a 2000-es évek elején. Az pedig szinte már sokkoló, ahogy ez a hippi külsejű, egyébiránt irodalmi angolsággal kommunikáló figura látszólag minden különösebb erőfeszítés nélkül, zsebből előránt minden létező, gitáron eljátszható témát a legsúlyosabb tekerésektől az autentikus country prüntyögésig. „Az este zenésze"-díjat viszont nálam Marco vitte el, aki amellett, hogy néhány, egri kapcsolataiból fakadóan készségszinten elsajátított magyar mondattal valósággal zsebre tette a nagyérdeműt, a buli közepe felé egy egészen hátborzongató dobszólóban vonultatta fel a jelenkor első ligás dobosává válásának követelményeit. Ember ő egyáltalán?

Leszámítva, hogy az általam favorizált ős-Aristocrats mű (Guthrie már az Asia tagjait sem kímélte vele), a Bad Asteroid nem csendült az este folyamán, nem sikerült fogást találnom a turnéavató produkcióban. Persze ha van helyette pár „rossz dal egy rossz pornófilmhez", akkor ez a hiány is könnyedén átvészelhető. Gyertek vissza mihamarabb! (Marco talán még érti is.)