Nem mernék mérget venni arra, hogy Magyarországon négy-ötszáz emberkénél több érdeklődőre talált volna az eddig eltelt nyolc esztendőben az instrumentális, progresszív rockzenét fúziós/jazzes alapokkal keverő The Aristocrats. Pedig hát a You Know What...? már a csapat negyedik „slágergyűjteménye", amelyet jó esetben minden minőségi muzsikát kedvelő zenehallgatónak szeretnie, ismernie kellene, de hát, ahogy az tudvalevő, a dolgok nem egészen így működnek. A magam részéről egyszerre három nagykanállal is képes vagyok magamba tömni az instru muzsikákat, főleg, ha az aranykezű Guthrie Govan, a lehető legjobb helyeken megfordult Bryan Beller basszer, és a minden hangszeres posztra odaállítható, multifunkcionális dobosguru, Marco Minnemann faragja a hangjegyeket.
Hat éve megjelent második nekifutásuk, a Culture Clash idővel nagy kedvencemmé nemesült, ahogyan az ezt megelőző debüt, illetve az ezt követő Tres Caballeros is, amelyek ismeretében elég nagy elvárásokat támasztottam a friss anyag elé is. Első nekifutásra most annyira nem nyűgöztek már le, mint a kezdeteknél, de ez valahol persze érthető is. Feltűnt az is, hogy ezúttal sokkalta jammelősebb, úgymond beleszarósabb és némileg öncélúbb dalok születtek a korábbi, kiforrottabb, ötletesebb szerzeményeknél. Ez nem feltétlenül baj, hiszen biztos lesznek olyanok is, akiknek pont az efféle megközelítés szimpatikusabb egy instrumentális zenekartól. Viszont ezzel egyidejűleg a rockosabb oldal is hangsúlyosabb az eddigieknél, ami leginkább talán Minnemann játékában a legfeltűnőbb, illetve Guthrie kifacsart, vehemens alapozásai is szinte mindegyik dalban előtérbe kerülnek.
Utóbbiakra jó példa lehet mindjárt a címében is eléggé árulkodó D-Grade Fuck Movie Jam, vagy akár a The Ballad Of Bonnie And Clyde, de a Govan kalandozósan kibontott szólójától szikrázó, változatos Spanish Eddie is unikum minden pillanatában. Akadnak persze kikacsintgatások másfajta stílusok felé is. Ilyen a Dixie Dregs egykori munkásságára hajazó When We All Come Together, amely lényegében egy country-nóta dixielandesített, bluegrasses adaptációja, és nem meglepő módon abszolút fölényesen, maximális zenei felkészültséggel nyomják el, kábé úgy, hogy az ember csak néz ki a fejéből. Guthrie-köpködő virgahuszároknak pedig büntiből 24 órán keresztül adagolnám a végtelen alázattal és stílusosan elővezetett All Said And Done-t, amelyben nem csupán a dúdolható dallamok és a precízen kidolgozott dalfűzés, hanem a gitáros lélegző, ízléses tónusa is igazi csemegeként hat. No de ki az, aki el tud képzelni egy olyan instrumentális lemezt, amelyen nincs legalább egy olyan típusú nóta, amelyet mondjuk egy dalcímből zenésítettek meg? Magyarul: mindig is a legnagyobb kihívások egyikének tartottam megzenésíteni valamit, s szerencsére itt is találunk ilyet a Terrible Lizard képében, amelynek alapötlete valószínűleg először fejben született meg. A vánszorgós, súlyos téma közben valóban egy nagy testű, jóllakott, lomha mozgású varánusz bontakozik ki az ember képzeletbeli vetítővásznán, amely szinte ütemre nyújtogatja ki nyelvét Guthrie szaladgáló szólóira. Zseni a téma, ez tény, ahogyan az ezt követő Spiritus Cactus fülledt, sivatagi hangulata is.
A lemez utolsó pillanataiban többnyire visszafogják a tempót, ami cseppet le is ülteti az energiaszintet, azonban rossznak természetesen távolról sem lehet nevezni ezt az örömzenélést, ami ráadásul fület gyönyörködtetően természetes megszólalást is kapott. Már csak ezért is megéri nagy hangerőn elmerülni benne. A pontszám tulajdonképpen lehetne maximum is, de az előzmények ismeretében most inkább maradjunk egy picit a léc alatt.
A The Aristocrats november 10-én Budapesten, az Ellátóházban koncertezik. Részletek itt.
