Shock!

Tekintettel arra, hogy újra itt az év végi listázások ideje, gyorsan áttekintettem az idei (baromi erős) felhozatalt, és ezen belül az általam leginkább favorizált lemezeket. Elég hamar egyértelművé vált, hogy megengedhetetlen hiba volna nem megemlékezni a Guthrie Govan, Marco Minnemann és Bryan Beller nevével fémjelzett The Aristocrats második stúdiólemezéről, ugyanis a megjelenése óta eltelt immár csaknem fél év alatt kevés lemezt hallgattam többször.

Ráadásul Govan és Minnemann idén már a második finoman szólva „lista-gyanús" produktummal kápráztat el, hiszen ők ketten elég alaposan kivették a részüket Steven Wilson megalázóan jól sikerült szólólemezének elkészítéséből is. (Utóbbiról már korábban leírtam a véleményemet, és itt most persze nem is ez a téma, de azért annyit mindenképpen érdemes hozzátenni, hogy bármennyire is Wilson szólóprodukciójáról van szó, kizárt, hogy ennyire jó lehetett volna a végeredmény az Aristocrats két oszlopos tagja nélkül.) Érdekes, hogy míg a Dream Theater shortlistjén is szereplő német dobmágus, illetve a többek között Steve Vai és James LaBrie mellől ismert amerikai basszer diszkográfiája csaknem olyan gazdag, mint Hamza professzor publikációs listája, az egekbe magasztalt Govan ehhez képest meglehetősen fukarul bánik a vendégszereplésekkel, a saját zenékkel, és aránylag kevés – de annál minőségibb – lemezen hallható a játéka. Az viszont biztosan nem véletlen, hogy Satriani választása épp Minnemannra és Bellerre esett, amikor új turnécsapatát castingolta, szóval összességében bőven indokolt az Aristocrats esetében is a szupergroup státusz.

Ami a – most már nem is annyira új – lemezt illeti, annyiban mindenképpen a debütáló korong egyenes folytatásának tűnik, hogy továbbra is az a végtelenül spontán, sokszínű, technikás, de ugyanakkor egyáltalán nem hivalkodó, erőteljesen jazzes/fúziós alapokra építkező instrumentális progresszív rockzene a történet lényege, amivel engem bármikor kilóra meg lehet venni. Ezen belül elég széles a spektrum, hiszen a '60-as, '70-es évek nagy innovátorainak hatása éppúgy tetten érhető itt, mint a modern(ebb) gitárhősöké, de simán megfér egymás mellett a múlt század első felének swinges/charlestonos stílusgyakorlata a gitárközpontú amerikai bluesos ihletésű jazz-rock témákkal, sőt, helyenként kifejezetten koszosra vett zúzdák is befigyelnek (Desert Tornado, Living The Dream) – igaz, a hangsúly nem ezeken van. Talán Minnemann játékában a legkevésbé nyilvánvaló a hagyományos jazzes megközelítés – ehhez például mindenképpen túl sokszor használja a kétlábgépet –, hozzá képest a két húrvarázsló játékán sokkal inkább tetten érhetők a modern jazz általam annyira favorizált stílusjegyei. Ennek ellenére igen nagy gondban lennék, ha műfaji szempontjából kategorizálnom kellene a Culture Clasht, így inkább nem is teszek rá kísérletet.

Bár ezen a lemezen is egyenlő arányban osztoztak meg a kilenc szerzeményen, az első lemezzel összevetve úgy érzem, kiforrottabb, egységesebb lett az összkép, és szerencsére az a néhány töltelék, ami az első – gyakorlatilag napok alatt összepakolt – lemezen még becsúszott, ezúttal már nem jellemző. Az említett változatosság inkább a lemez egészének szintjén értendő, az egyes dalok nagyrészt önálló kisebb egységeket alkotnak, vagyis nem arról van szó, hogy itt amolyan Protest The Hero jelleggel ugrálnak soronként a témák és a stílusok között. Legnagyobb kedvencem a Cocktail Umbrellas, amelynek fő témáját és tipikusan „sípolós" szólóit szinte biztos vagyok benne, hogy az általam is nagyra tartott John Scofield ihlethette, de a dalszerző Beller is talán itt van leginkább elemében. Hasonlóan hibátlan tétel a szintén a basszer témái és szólója által dominált, de Govan által komponált Gaping Head Wound is, de imádom a dobos által jegyzett Ohhhhhh Nooooooo egyszerűnek tűnő, gépies, ám mégis hihetetlen zeneiséggel elővezetett dallamait, vagy a gitáros által elkövetett, játékos zárótétel (And Finally) tökéletes harmóniáját. Ebből a rövid toplistából is látszik, hogy mindhárman megállják a helyüket dalszerzőként is, és külön szórakoztató lehetett – az eredeti koncepcióval összhangban - direkt a társak számára megírni a dalokat.

Govan teljesítményére ezúttal is csak a lenyűgöző kifejezést tudom használni. Lehet, hogy bennem van a hiba, és „ideológiailag" nem vagyok elég képzett, de őszintén szólva nem igazán tudtam mit kezdeni Lukács Peta nem is annyira bújtatott kritikájával néhány hete – ha valakire, akkor Govanre szerintem mindenképpen igaz, hogy minden lefogott hangjának jelentése van, és bár néha bemutatja, hogy tud technikai értelemben (is) eszement dolgokat produkálni, ahogy én látom, a lényeg sosem ez: a címadó tételben (vagy mondjuk Wilson lemezén a Drive Home-ban!!!) lenyomott szólója hallatán szerintem eleve értelmetlen dolog túlértékeltségről, pláne céltalan virgázásról beszélni.

A zene minősége alapján teljesen megérdemelt, hogy a Culture Clash bekerült a Billboard kortárs jazzlistájának első tíz helyezettje közé. Ennek ellenére cseppet sem érzem úgy, hogy a zene idegen lenne a Shock! világától (már csak a zenészek háttere miatt sem), így mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kicsit is nyitott a hagyományos rockzenétől némileg elrugaszkodó, kivételesen igényes instrumentális zenékre. Nagy hiba lett volna idén szó nélkül elmenni mellette.