Shock!

Lukács Péter, azaz Peta nevét annak idején az 1996-os Ki Mit Tud egyik nyerteseként ismerte meg az ország. A gitáros azóta rengeteg különböző projektben vett és vesz részt a European Mantrától a Bikiniig, saját szólóalbuma azonban – bár folyamatosan léteztek rá elképzelések – késett. Ennek az állapotnak szerencsére november 18-án vége szakad, ugyanis ezen a napon jelenik meg a War And Peace című album. A számos jónevű vendéget felsorakoztató, igen változatos nagylemez bizonyosan nem olyan, amit talán sokan várnának Petától, ám az anyag ismeretében bizton állíthatjuk: bárkinek érdemes meghallgatni, aki fogékony a virtuóz gitárjátékra épülő, ám egyszersmind roppant dalcentrikus, számtalan irányba nyitott rock/metal muzsikára. Erről az albumról és még sok minden másról beszélgettünk a főszereplővel.

Nem akarok feltétlenül 1996-ig visszautazni a múltba, de azért elég sok idő telt el a felbukkanásod és az első önálló album megjelenése között...

Ennek sok oka volt, és ha ezeket végigvesszük, valamilyen szinten mégis muszáj '96-ban indítanom. Miután megnyertem az utolsó hivatalos állami Ki Mit Tudot, kaptam egy lemezszerződést az akkori Polygram kiadótól. Ugyan ebből aztán nem lett semmi, de a szólóalbum története igazából akkor indult: eleve a versenyen is instrumentális nótákkal indultam, amelyeket szerettem volna lemezre venni. Viszont időközben, pont abban az évben bekerültem a Kőbányai Zeneiskolába, ahol egy teljesen másfajta zeneiséggel találkoztam, és gyökeresen más impulzusok értek, mint azelőtt. Igazából ez volt az a pont, ahol megrekedtem a dolgaimmal: elkezdtem nem annyira kedvelni a régi instrumentális dalaimat, másfajta zenéket ismertem meg. Amikor pedig 2001-ben Borlai Gergővel megcsináltuk a European Mantrát, az végleg kifacsarta az agyamat. A régi nótáim akkor már nem annyira tetszettek, az újabbak pedig inkább a Mantra műsorába, lemezeire kerültek. Így aztán húzódott-húzódott az önálló anyag. Ezzel párhuzamosan, szintén 2001 körül Pacziga Lindával közösen elkezdtem dolgozni egy énekes anyagon is, amivel aztán kiadótól kiadóig jártunk.

Ebből miért nem lett semmi? Nem tetszett nekik a zene, vagy nem volt elég eladható?

Mindenhol úgy fogadtak minket, hogy hú, ez nagyon jó, minden nagyon fasza, de kicsit azért mégis lehetne ilyenebb meg olyanabb. Ez aztán egy idő után odáig fajult, hogy a végére már azokat a dalokat is megutáltam. Amikor hetedszerre hangszereled újra ugyanazt a nótát teljesen a nulláról, hogy valamelyik kiadós csávónak jobban tetsszen, akárki kedvét elvenné az adott számtól. Szóval szépen ezeket is félretettem, és csak 2010 magasságában döntöttem úgy, hogy a sztori fájdalmas része már elmúlt, és mégis akad ezek között jó téma. Meg persze születtek közben újak is. Végül ezeket válogattuk és gyűjtöttük össze erre a lemezre.

A felvételek teljesen frissek, vagy akadnak régebbi dolgok is?

Mivel a demózás hosszú évek óta tartott, a Lindával közös projektből például használtam tíz évvel ezelőtt rögzített sávokat is, de az élő hangszerek zömét idén vettük fel. Borlai Gergő dobolta fel az albumot, ehhez ragaszkodtam, és Nagy Jancsi billentyűzik egy dalban, de a többi hangszert én játszottam fel. Ennek nem a szimpla exhibicionizmus az oka, hanem kísérletezni szerettem volna a különböző hangzásokkal, játékmóddal, ugyanis egy csomó nóta esetében nem volt a kezdettől kialakult koncepció.

Nem tudom, ki mire számít tőled előzetesen, de ez azért nem egy tipikus gitáros szólólemez, még ha akadnak rajta ilyen elemek is...

Ez pontosan így van. Sokáig agyaltam rajta, mennyire hegyezzük ki az anyagot egy bizonyos stílusra, főleg, hogy az instrumentális vonalon is két irány foglalkoztat: egyrészt a klasszikus instru rockzene, másrészt a jazzes beütésű dolgok. Szóval játszottam a gondolattal, hogy csináljak-e egy autentikus, „kiállunk-a-sziklára-és-lobog-a-hajunk" típusú gitárlemezt, de aztán egy idő után elvetettem az elképzelést, mondván, hogy az ilyesmi unalmas, másrészt nagyon szeretem az énekes dalokat is. Utóbbi miatt amúgy felmerült a másik véglet is, vagyis hogy összehozzak egy új zenekart, de aztán végül a kettő egyesítéséből lett valami.

Viszont az egyes énekes dalok között is elég markáns az eltérés.

Igen, mert az énekes irányban is két különböző vonal áll hozzám nagyon közel. Az egyik az igazi, csűrdöngölős, ordibálós, ereszdelahajam-típusú durva muzsikák, a másik pedig a női énekes rockzene. És most ne az operettes vonalra gondolj, mert azt nagyon utálom! (nevet) Az olyan muzsikákat viszont imádom, ahol jó női rockénekhangot lehet hallani.

Mi alapján válogattad ki a dalokban hallható énekeseket?

Semmiképpen sem akartam, hogy egy főhős legyen, az elejétől fogva különböző arcokban gondolkodtam. És természetesen nem is az volt a koncepció, hogy a legmenőbb, leghíresebb, legtöbb lájkkal rendelkező gigasztárokkal dolgozzak. A dalírás, hangszerelés stádiumában már maguktól jöttek az ötletek: hallgattam az adott dalt, és valakinek beugrott a hangja, hiszen ezekkel az emberekkel nyilván van közös előéletünk, még ha nem is túl sok vagy hosszú. Tóth Gergővel még 2005-ben, a Dimebag emlékkoncerten játszottunk együtt, élőben akkor láttam őt először előadni, és egyből lenyűgözött az energiája. Talán két közös nótánk volt, azok is már a hajnali órákban, egy elég hosszú műsor végén, Gergő viszont olyan szinten tudta magával húzni a közönséget, hogy szabályosan megbolondította az embereket. Csongor Bálinttal pedig évekkel ezelőtt, egy Gitármánia-tábor jammeléses esti hülyéskedése során keveredtünk először össze, amikor – már nem túl szomjasan – Rage Against The Machine-t játszottunk. A Subscribe-ról nyilván tudtam, de nem ismertem őket, őt is ott hallottam először, és egyből eldöntöttem: ez a csávó kell.

És a csajok?

Linda értelemszerűen adta magát, hiszen több mint tíz éve dolgozunk együtt, a dalok egy részét közösen írtuk és demóztuk fel, többhöz szöveget is ő hozott. Ezek után evidens volt, hogy rajta kell lennie a lemezen. De egyébként is sokat zenélünk közösen, hiszen a Bikiniben is ő vokálozik a lemezeken és a nagyobb koncerteken. Nagyon gyorsan, profi módon lehet vele dolgozni, ezt nagyon szeretem benne. Eredetileg az a nóta is az övé lett volna, amiben végül Völgyesi Gabi énekel.

Ő talán a legkevésbé nyilvánvaló választás.

Indult az Eurovízión egy dallal, és Lindát hívta magával vokálozni. Aztán amikor hallgatgattuk az egyik dal demóit, beugrott, hogy Gabi ezt kurva jól el tudná énekelni, de bennem is voltak kérdőjelek: ez azért mégis egy rockos-metalos irányultságú album, hogy veszi ki magát rajta a Unique énekesnője? Aztán ízlelgettem egy kicsit a gondolatot, és pont ez tetszett meg a dologban: hogy senki sem számít rá. Kétesélyesnek tűnt amúgy a sztori, mert Gabi nem nagyon vállal vendégszerepléseket, de amikor felhívtam, majd átküldtem neki a számot, jóformán rögtön igent mondott. Miután pedig átküldte a felénekelt sávokat, állt a szőr a kezünkön, mert sejtettük, hogy passzol majd hozzá a nóta, de azt nem, hogy ennyire. Ez egyébként mindenkire áll. Nem akarom most feltétlenül önmagamat vagy a lemezt kaserolni, de úgy érzem, mindenki kihozta magából és a dalokból is a maximumot.

Az énekeseknek mennyire adtál szabad kezet?

Közösen dolgoztuk ki a végső verziókat, de azért eléggé. Én nem énekesfüllel írom a dalokat, így ha valami, amit megálmodtam, elénekelhetetlennek bizonyul, abba természetesen bele kell nyúlni – bár nyilván igyekszem, és talán a szükséges tapasztalatom is megvan már ahhoz, hogy ilyesmi ne forduljon elő. De voltak változtatások, és nyitott is voltam végig az ötletekre. A szöveg, a prozódia mindig átalakítja kicsit az eredetileg megírt énektémákat, de ezen túlmenő, konkrét változtatások is előfordultak. Gergőnél például kezdetben azt akartam, hogy a szöveg is magának a nótának a lüktetésére menjen a verzékben: egy amolyan igazi buta, paraszt ritmizálása lett volna a kiabálásnak, ezt azonban Gergő élből elvetette. Nagy lökést adott ehhez, hogy talált a számhoz egy József Attila verset, ami aztán angolra fordítva végül a szöveg lett. A refrénhez is több verziót képzeltünk el: ott volt az, amit én eredetileg női énekhangra kitaláltam, meg egy általa hozott saját ötlet. És végül a kettőből gyúrtunk össze valamit. Bálintra szintén teljesen rábíztam a verzerészeket, aztán közösen csináltuk meg a véglegeset.

Említetted az imént, hogy unalmasnak találtad volna egy tipikus instrumentális gitárlemez elkészítését. Eszerint te is azt a kört gyarapítod, amelyik szerint már fizikai képtelenség újat mutatni efféle keretek között?

Egetverő újdonságokra szerintem már nem lehet számítani, és ezt most a zene teljes területére értem. De én ezt olyan rettenetesen nem is igénylem, hogy őszinte legyek. Olyan ez, mint a magyar konyha: elhiszem, hogy a gasztronómiai megfejtők szerint már avittas egy kicsit, és ideje lenne megújítani, de nekem egy jó marhapörkölt nokedlivel, savanyúsággal mindig finom lesz, és nem vágyom arra, hogy baracklekvárral meg kaviárral tuningoljuk fel. A zenével is így vagyok. A zenének a kezdetek óta nagyon komoly szerepe van az emberiség életében, méghozzá több különböző szerepe. Ezek szerintem nem változnak, csak maga az eszközkészlet meg a közvetítés, a kommunikáció módosul a korral együtt. Amikor tanítok, általában a nyelvvel állítom ezt párhuzamba: nyilván a technikai fejlődés folyamatosan hozza az új szavakat, de ezeket leszámítva az alapvető szókincsünk évszázadok óta ugyanaz, mert működik, mert használható. Persze jó dolog az újítás, izgalmas valami okosságot hozzátenni a meglévőhöz, de szerintem nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy átjöjjön a zene üzenete, vagyis az erő, az előadásmód a meghatározó.

Rockgitározásban mikor hallottál utoljára olyan újdonságot, amire felkaptad a fejed?

Viszonylag fiatal vagyok, tudok technikásan és gyorsan gitározni, és szeretem is az ufóságokat, a megfejtéseket, de csak akkor, ha van értelmük. Ilyen értelemben az utóbbi tíz-tizenöt évben biztosan nem hallottam olyat, amire azt mondtam volna, hogy atyaúristen, vagy ami olyat adott volna hozzá a gitározáshoz, amitől a helyére került volna valami hiányzó darabka. Rengeteg zseniális gitáros él és alkot, csak pont az üzenetet nem hallom sokuknál. Ezt érzem egy kicsit például Guthrie Govannél, vagy sok, főleg a YouTube-on ismertté vált gitárosnál. Néha-néha rájuk nézek, és persze én is elképedek, mi mindenre képesek ma már a zenészek akár baromi fiatalon is, de egyiküknél sem érzem azt, hogy globálisan hozzáadtak volna valamit a rockzenéhez. Valami olyasmire gondolok, ami a klasszikus gitárhősökről, tehát Satrianiról, Vairól, Malmsteenről vagy akár Dimebag Darrellről viszont egyértelműen elmondható. Vait vagy Malmsteent lehet szeretni vagy nem szeretni, de vitán felül állnak. Egyszerűen nincs értelme megkérdőjelezni, hogy Vai megújította a rockgitározást, éppen úgy, ahogyan mondjuk Hendrix is, de mondhatom Jaco Pastoriust is a basszusgitározásban. Apró újítások, jópofaságok, ötletek persze ma is akadnak, de talán a Korn volt az utolsó csapat, ami ténylegesen komoly, forradalmi dolgokkal állt elő, és ezzel felkavarta a metalos állóvizet. Viszont ez meg nem technikai csodákból állt.

Zeneoktatóként is kérdezlek: mennyire tartod alapkövetelménynek a széles technikai repertoárt ahhoz, hogy valaki kiemelkedőt alkosson?

Megint csak a nyelvet tudom felhozni párhuzamként. Az emberek nagy százaléka tud helyesen beszélni, tudja, miként épül fel egy tisztességes mondat, talán még írni is tud helyesen, de ha megkérdezed, a szabályokat már nem fogja tudni felmondani. Tehát mindez ösztönösen is tud működni. Nem az a lényeg, hogy valaki tisztában legyen az összes zeneelméleti szabállyal, és lexikonszerűen vágja a bartóki tengelyrendszert meg az alterációs lehetőségeket. Amennyiben tudja használni azokat az eszközöket, amelyek a zenét tényleg zenévé teszik, mindez nem annyira fontos. Egy csomó mindent viszont meg kell tanulni, éppúgy, ahogy a szókincsedet is folyamatosan bővíted. Én amúgy nem vagyok elméletbuzi, bár nagyon tisztelem azokat, akik mindennel kapcsolatban képben vannak. De azokat is, akik ösztönösen csinálnak valami jót.

Tudnál etalon példát mondani mindkettőre?

Úgy gondolom, technikai értelemben és zeneelméleti szempontból véve a csúcs egyértelműen Allan Holdsworth, akinél a gitározás technikája überelhetetlen. Olyan hangokat fog meg, amelyek a legtöbb gitáros hangszerén nincsenek is ott, teljesen háborodott dolgokat játszik, tényleg elképesztő, amit művel. Viszont már nekem is túl sok néha. Nem tudom folyamatosan hallgatni, mert fárasztó, túl sok az információ. A másik végletre pedig a Korn vagy egy másik nagy kedvencem, a System Of A Down jó példa. Gitározás szempontjából egyikben sincsenek nagy dolgok, viszont olyan ötleteket, gegeket építettek a zenébe, amitől zseniális lesz a végeredmény. És valljuk be, a Kornban elég hülyén is festene egy Vaihoz hasonló gitáros, hiába sokkal jobb zenész egymagában, mint a két kornos csávó együtt. De az másról szól. A girtározás is mindenestül eszköz, ilyen módon a technikai rész is – és a Korn zenéjéhez egyszerűen nincs szükség Vai eszköztárára.

Ha felsorolok néhány gitárost, elmondod róluk a véleményedet?

Persze, hogyne!

Legyen az első Kirk Hammett.

Gyerekként sokat hallgattam Metallicát, nem feltétlenül külön az ő gitározását, hanem úgy inkább egyben az egészet. Nem nagyon szeretem a játékát, mindazonáltal nem tudnék helyette nagyon mást elképzelni a zenekarba.

Carlos Santana.

Santana roppant megosztó figura gitároskörökben. Bárkivel beszélek róla, mindig megállapítjuk, hogy teljesen „gitáros-ellenesen" gitározik. Ha bármelyik tanítványom úgy kezdene neki a játéknak, mint ő, eltörném a kezét, viszont fejet hajtok előtte, mert ő is elkapott valamit a zenélésben – és nem csak a gitározásban –, ami vitathatatlan. A soundja is azonnal felismerhető, és ez a bizonyos gitáros-ellenesség, ahogy a gitárhoz nyúl, az is a védjegye lett. Azon kevés gitáros egyike, aki tényleg azonnal, szó szerint az első hangról felismerhető.

Reb Beach.

Gyerekkori kedvencem, nagyon-nagyon szeretem, rengeteget tanultam tőle. Aki meghallgatja a lemezt, bizonyára fel fog fedezni pár olyan elemet, ami Rebre, Paul Gilbertre, Satrianira, Vaira, Malmsteenre emlékeztet. Nem azért, mert nyúlom őket, hanem mert tőlük tanultam gitározni.

Eddie Van Halen.

Alap, minden rockgitáros számára kihagyhatatlan. Őt is nagyon szeretem.

Al DiMeola.

Na, őt már nem annyira szeretem, pedig egy produkcióban még együtt is játszottam vele. Ezt most ne értse félre senki, mert teljesen szubjektív vélemény, semmiféle szakmai szempont nincs benne. Fejet hajtok előtte, embertelen technikával játszik, de nem szeretem hallgatni, mert egy kicsit túlságosan kimért nekem, olyan körzővel-vonalzóval szépen megszerkesztett a zenéje. Pont olyan, mint ahogy kinéz: latin macsó, belőtt séró, egy kicsi borosta, pont annyi, hogy a csajoknak bejöjjön... (nevet) És nekem kicsit a gitározása is ilyen.

Kerry King.

Szintén meghatározó csávó. Bevallom, a Slayert annyira nem hallgattam sokat, mert amikor efféle metalzenék pörögtek nálam, akkor elsősorban inkább tényleg a jó szólókra, a technikai okosságokra figyeltem, és abban Kerry King nekem nem adott annyit, mint mondjuk Malmsteen. De ettől függetlenül ikon.

És akkor legyen egy magyar is: Daczi Zsolt.

Kézenfekvő volt... (mosolyog) A magyar gitárosok között gyerekkorom egyik meghatározó figurája volt, még annak ellenére is, hogy nem volt sokkal idősebb nálam, éppen hogy a fölöttem lévő generáció alját képviselte kor tekintetében. Nagyon szerettem a soundját, és nem mindenütt, de sok helyen meg is hagytam azokat a jellegzetes dolgokat, amiket a Bikiniben gitározott. Szóval szerettem, de bevallom, itthonról azért sosem volt ő a kedvencem.

Hanem?

Nekem Magyarországról Tátrai Tibusz az örök favoritom, és ő sem feltétlenül a technikai oldal miatt, hanem azért, mert egyrészt ahogy gitározik, az egyből felismerhető, másrészt megvan benne az az elképesztő mondani akarás, amitől azonnal libabőrös leszek. Az elsőtől az utolsó hangig belehal mindenbe, ami rettenetesen fontos, ha nem egyenesen a legfontosabb a zenében.

A fiatalabb gitárosgenerációból kikre érdemes itthonról odafigyelni?

Őszinte leszek: a fiatal generációval kapcsolatban vannak bizonyos fenntartásaim. Sok szempontból lényegesen könnyebb helyzetben vannak, mint mi voltunk. Amikor én elkezdtem gitározni, a magnó után kellett mennünk, hiszen nem voltak kották, tabok, vagyis a technikai dolgokhoz is sokkal nehezebben jutottunk hozzá. Ez lassabb tanulási folyamatot eredményezett, ma ellenben otthon, a szobában ülve is mindenhez azonnal hozzá lehet jutni a neten. Ma egyetlen kattintásra vannak mindenkitől azok az oktatóvideók, amikről mi annak idején csak álmodtunk, és amikor pár évente egyszer sikerült megszerezni egy harmincadik VHS-másolatot, kiugrottunk a bőrünkből örömünkben. Most ez mind egyből hozzáférhető HD-ben a neten, ami azt eredményezi, hogy három-négy év gyakorlással egy jó adottságokkal rendelkező fiatal gitáros megtanulhat úgy gitározni, ahogyan annak idején legfeljebb tíz-húsz év alatt lehetett. Vagyis a technika adott – nekem a többségnél azonban pont az hiányzik, hogy mit akar kezdeni mindezzel. Olyan ez, mint amikor valaki örököl egy rakás pénzt, aztán vesz egy Ferrarit. Oké, lesz egy Ferrarija, de mit csinál vele? Ha elkezdi úgy vezetni, mint az ezerötös Ladát, akkor garantáltan a falra kenődik vele... A zene közvetlenül nyilván nem ilyen veszélyes, de sok fiatal gitárosnál egyszerűen nem érzem a közlési szándékot. Persze lehet, hogy ennek csak a fiatalságuk az oka, és amikor én voltam tizenhat-tizenhét éves, én is ugyanilyen voltam. Sőt, jobban belegondolva biztos! (nevet) Ha valakit ki kell emelnem, akkor Lee Olivért mondanám, és nem csak azért, mert tanítványom volt, hanem mert valami elképesztő alázattal és szeretettel áll a zenéhez, bármilyen műfajról is legyen szó.

Kicsit továbbgondolva, amit mondtál: ha ma megnézed a '96-os Ki Mit Tud felvételeit, mi jut eszedbe?

Nem szívesen nézem meg őszintén szólva! (nevet) Ezért is gondolkodtam el az előbb, hogy alighanem én is ilyen lehettem. Bár mondjuk nálam a közlési szándék már gyerekkoromban is megvolt, csak esetleg rossz eszközökhöz nyúltam, vagy nem tudtam tudatosan mindig úgy előadni a gondolataimat, ahogy akartam. Volt időszak, amikor legszívesebben kiirtottam volna az univerzumból ezeket a felvételeket, de azóta már megtanultam őket nem szégyellni. Bizonyos értelemben persze megmosolyogtat, ha az akkori önmagamat nézem, de hát tizenhét-tizennyolc évesen ezt tudtam, ezt gondoltam a zenéről. Most meg mást gondolok, és ennyi.

Visszatérve a szólólemezhez: november közepén kijön az anyag, utána hogyan tovább? Koncertek, turné, következő album?

Lemezbemutató koncertet mindenképpen szeretnék majd a közreműködőkkel együtt, bár ezt eleve nem lesz egyszerű egyeztetni sem a Barcelonában élő Borlai Gergővel, sem a négy énekessel. Plusz egy komplett zenekart is fel kell építeni, hiszen élőben nem tudok mindent én játszani, mint a stúdióban. Szóval ez még alakulóban van, de valószínűleg a jövő év első felében összejöhet. Ami a folytatást illeti, már gondolkodom a második lemezen, és ott ehhez képest meg szeretném majd fordítani a szöveges és az instrumentális dalok arányát, szóval több lenne az énekes nóta. Az a helyzet, hogy nem látom igazán értelmét instru zenekarnak, hiszen arra ott a European Mantra, ami hivatalosan továbbra is létezik azzal az évi egy koncerttel. Magyarországon abban a műfajban körülbelül ennyi van, sokkal többet ezzel nem lehet kezdeni. Szóval inkább énekes zenekart csinálnék, elrejtve a repertoárban egy-egy instrumentális témát is. Ezt talán a szélesebb közönség torkán is le lehetne nyomni, aztán menni vele fesztiválokra, klubokba. Nyilván a mostani lemez fogadtatásán is múlik, mivé tud majd fejlődni ez a történet a jövőben.

Mikor lennél elégedett az album eredményeivel?

Meggazdagodni ebből ma már nyilván nem lehet, de azért jó lenne minél több lemezt legálisan eladni. Ha mondjuk az ötszáz, első körben nyomott CD elfogyna, annak örülnék. Jó lenne klipet, sőt, klipeket is készíteni, hogy minél több emberhez eljusson a zene, de ez megint anyagi kérdés, és lerágott csont. Ugyanúgy, mint ahogy az ország zenei igénytelenségét ostorozni is az: itt csak a szemétre van igény, blablabla, ezt már húszmilliószor elmondta mindenki, én nem szeretném elismételni. Főleg, hogy egy apróságról mindig elfeledkezünk: a mainstream médiát figyelve azt hihetjük, hogy mindenki Barátok köztöt néz és szar zenéket hallgat. Folyton ezt látjuk, de nekem meggyőződésem, hogy eközben létezik itthon egy elég komoly réteg, amelyiknek nem hallani a hangját, viszont keresi a jó zenéket, ami ellenben pont azért nem tud eljutni hozzá, mert például a leghallgatottabb rádiókban egészen más szempontok alapján válogatják és sugározzák a dalokat. Ezekhez az emberekhez sokkal nehezebb eljutni, de ettől még ott vannak. Szeretném megkeresni a csatornákat, a megfelelő kommunikációs eszközöket, amelyeken keresztül minél többjüket elérhetnénk.

Már csak a standard kérdéseink maradtak hátra. Mi minden idők három legjobb lemeze? És akkor az egyszerűség kedvéért most szűkítsük le ezt rockzenére.

A Korntól az Untouchables óriási etalon nálam, a mai napig rengeteget hallgatom. A hangzás, a dalok, minden telitalálat azon a lemezen. Legyen a második a Whitesnake-től a Slip Of The Tongue, amit a keménnyakú Whitesnake rajongók nem is szoktak szeretni Vai miatt, én viszont imádom, szerintem talán a legjobbjuk. A harmadik pedig a Wingertől a Pull, egy másik gyerekkori kedvenc, amit kétszer vettem meg kazettán, mielőtt CD-n is megvásároltam volna, és mindkettőt rongyosra hallgattam. Szóval az az egyetlen lemez a világon, amit háromszor vásároltam meg, és egyszer sem töltöttem le! (nevet) Bitang album, a dalokat, a hangzást, minden nagyon jól eltaláltak rajta. Bár egyébként a Wingert is divat fikázni... A mostani dolgaikat egyébként én sem szeretem annyira, sem Kip szólómunkásságát, sem az újjáalakulás utáni két lemezt. De a Pullt a mai napig imádom.

Mi az élet értelme?

Tényleg nagyon sok gondolkodás után jutottam arra a következtetésre, hogy a világ mozgatórugója a két oldal harca – ezért is lett War And Peace az album címe is. Tudom, hogy ez most egy kicsit értelmetlenül hangzik, de annyit akarok mondani ezzel: nem lehet az élet értelme szimplán az, hogy mindig minden fasza legyen, hiszen a két oldal nincs meg a másik nélkül, rossz nélkül a jó sem jelent semmit. Szóval most egy ilyen időszakomat élem, hogy ezt gondolom. Személyesen pedig az az élet értelme, hogy a minden szinten zajló folyamatos szélsőségek, összecsapások közepette is megtaláld a helyed.

Fotók: Colorcast, Kifra