Újabban mintha kizárólag Whitesnake-vonatkozású gitárosok sideprojektjeit dobná nekem a gép. A Fehérkígyóban valaha játszott, egyik legmarkánsabb nyomot hagyó tag, Doug Aldrich után most a jelenleg is David Coverdale oldalán ténykedő Reb Beachre fanyalodom. Na jó, Reb esetében azért az elsődleges referenciapontot még ma is inkább a Winger jelenti, amely formáció elviekben szintén az idei év során tervez előrukkolni legújabb alkotásával. Addig is itt van nekünk egy minden pozíción igencsak erős karaktereket felvonultató, nem mellesleg stílusát tekintve is számos párhuzamot mutató csapat. A virtuóz gitáros mellett az egykori dokkenes basszusgitáros-kollégát, Jeff Pilsont, a leginkább Michael Schenkerrel való kollaborációjáról ismert frontembert, Robin McAuleyt, illetve a Mr. Bigben kvázi session-doboskodó Matt Starrt soraiban tudó zenekar számomra valahogy már látatlanban is működőképesnek tűnt, aztán persze hamar meg is érkeztek az első publikussá vált kép- és hangfoszlányok, amelyek tökéletesen igazolták is mindezt.
Már kapásból a Shake The World, majd pár héttel ezelőtt a Big Disaster című dal kisfilmjének megtekintésekor feltűnt, hogy mintha a szokásos Frontiers-féle szupergroup-formulák helyett ezúttal hús-vér zenét hallanék, valódi „jellemvonásokkal". Mindennek tetejében ráadásul még az is megtörtént velem, ami mostanság már valóságos kuriózumnak számít az old school AOR-, illetve hard rock szcénában: tartósan megragadtak bennem az énekdallamok. A leírtak tükrében tehát valami rég tapasztalt kíváncsiság lett úrrá rajtam, és immár a teljes lemezanyag ismeretében bátran kijelenthetem: a klipesített nóták színvonala jellemző általánosságban is.
A Fekete Hattyúnak – mint arra már bevezetőmben is utaltam – véleményem szerint óriási előnye a napjainkban egyre inkább gyarapodó szuperfelállás-tákolmányokkal szemben, hogy ténylegesen összepasszoló figurák jöttek össze itt, mi több, a hallottak alapján még azt is hajlandó vagyok elhinni nekik, hogy valóban élvezik a muzsikálást egymás társaságában. A zenei megvalósítást tekintve érezhetően magukhoz ragadták az irányítást, és sorra érkeznek azok a jellegzetes témák, amelyek hallatán egyértelműen a zenészek személyiségére, nem pedig a kiadó favorizált szakembereinek ízlésvilágára asszociálhatunk. Arról ugyan nincsenek száz százalékig biztos információim, miként oszlott meg a tagok között a dalszerzés, azonban mindvégig fülbeötlő Reb Beach milliók közül felismerhető soundjának és lickjeinek dominanciája, ezáltal pedig nem ritkán kellemes wingerizmusba torkollik a dolog. Robin McAluey teljesen egyéni hanghordozása okán persze teljesen autonóm, az anyabandával nem összekeverhető produktumot kapunk, még ha nem is visz annyira atipikus színeket a muzsikába, mint például anno Doug Pinnick a The Mob-albumon. Itt viszont álljunk meg pár szóra!
Az imént méltatott McAuley kapcsán ugyanis nem csupán az bír hírértékkel, hogy minőség és önazonosság és tekintetében is tízpontos teljesítményt szállít le az albumon, hanem bizonyos körülmények is. Jelesül, hogy emberünk az elmúlt hetekben töltötte be 67. életévét, és hát hogy is fogalmazzam meg óvatosan és diplomatikusan... nem jut eszembe túl sok szereplő a rockzenei életből, aki manapság hasonló vitalitásnak örvendene hangilag. Őrület ez a fickó... Robin esetében ráadásul emellett gyakorlatilag a „telefonkönyv-effektus" esete áll fenn, hiszen ahogy teljes életútja, úgy ez a cirka egy óra is arról tanúskodik, hogy széles skálán képes otthonosan mozogni, legyen az a nyitó nóta majdhogynem heavy metalba hajló zakatolása, az Immortal Souls szépen kibontott, középtempós slágertémája, vagy akár a Make It There finom harmóniavilága.
Persze egy világklasszis énekes is kreatív zenei alapok és stílusos hangszerelések mellett képes igazán kibontakozni. Nos, ha esetleg valakinek még az eddig olvasottak fényében is kétségei merülnének fel e téren, annak nem győzöm hangsúlyozni, hogy itt bizony valóságos ötlethegyekkel szembesülünk, és kizárólag a mesterosztályra jellemző muzikalitás jellemzi az összképet. Így hát amellett, hogy egyébként „utazózenének" is kiválóan alkalmas az anyag, javaslom mindenkinek, hogy legalább egyszer szánja rá az időt az elmélyültebb tanulmányozásra is, mert itt bizony tényleg van mire figyelni. Az eddigieken túl pedig még külön felhívnám a figyelmet a fentebb említett, méregerős dallamokkal operáló Big Disasterre, illetve az enyhén maidenes beütésű, ellenálhatatlan húzással bíró Long Road To Nowhere-re. Nem gondolom, hogy volna a műfaj kedvelői között, aki ezeket a témákat szimplán elintézné egy legyintéssel.
A Black Swan általam már rég hallott frissességgel képes interpretálni az alapvetően régivágású hard rock zenét, az eredmény pedig olyannyira meggyőző, hogy számomra képes volt megszorongatni a legutolsó Winger-anyagot is. Ha pedig példának okáért a Revoluton Saints már a harmadik tizedennyi eredetiséggel sem bíró nagylemezével rukkolt elő nemrégiben, a Black Swantől is elvárható volna, hogy ne merüljön ki a projekt csupán egylemezes kalandban.
Hozzászólások