Shock!

A Soul Sirkus után itt az év másik nagy hard rock szupergroupja - ironikus módon Európában ismét a Frontiersnél találtak otthonra, Amerikában meg isten tudja csak, kijön-e egyáltalán ez a lemez. Hiába, az a zene, amire másfél-két évtizede még megteltek a világ arénái, ma az undergroundon belül is a legelszigeteltebb rétegműfajok közé tartozik, így aligha fenyeget az a veszély, hogy a jövőben a Mob üvöltsön a rádiókból.

De annyi bizonyos, hogy ez a project okkal ácsingózhatna minimum 2-3 milliós lemezeladásra, ha mondjuk 1990-et írnánk vagy egyszerűen csak egy normális világban élnénk, ahol van kiterjedt felvevőpiaca az érett, kidolgozott dallamos hard rocknak. Ez azonban 2005, és mivel a mai zenei főáramban szinte minden vonalon a szemét az úr, felesleges is keseregni, még ha az ember szíve el is szorul, ha arra gondol, hogy sikkad majd el ez a furcsa borítójú album, miközben egész biztos rengeteg embernek tetszene, akikhez nem jut el.

A Mob lemeze egy igazi melodikus metal remekmű, ami nem is csoda, hiszen az egész anyagot a Winger egykori csodagitárosa, a Dokkenben is megfordult - és az utóbbi években a Whitesnake-kel turnézó - Reb Beach és legendás főnöke, Kip Winger jegyzi szerzőként, kiegészülve a King's X fekete torkával, Doug Pinnickkel. Maga Winger ugyanakkor nem tagja a csapatnak, holott ő volt a producer és a basszust is ő játszotta fel, helyette azonban itt van Timothy Drury billentyűs, aki korábban többek között a Whitesnake-ben bizonyított, illetve Kelly Keagy a Night Rangerből, akiről nagyon jól tudjuk, hogy nemcsak óriási dobos, de kiváló énekes is. Ebben a felállásban aligha lehetett középszerű lemezt összehozni, az első reakciók alapján eleinte többen mégsem nagyon tudtak mit kezdeni ezzel az anyaggal.

Meggyőződésem, hogy ez Doug Pinnick összetéveszthetetlen hangjának köszönhető, hiszen távolról sem olyan típusú orgánumról van szó, mint amit az efféle zenék kényes fülű és néha kissé sznob közönsége megszokott. Tény, hogy e jellegzetes torok miatt az embernek óhatatlanul is eszébe jut a King's X, de a Mob még így sem a texasi trióra üt, ez itt hamisítatlan dallamos hard rock Winger, Dokken stílusban, abszolút mai hangzással, de nagyrészt nélkülözve azokat a borúsabb tónusokat, amiktől sok régi hard rocker idegenkedni szokott.

Érdekes módon pont a két nyitónóta, a One Track Mind és a Wait idézi leginkább Doug saját csapatát; előző elsősorban a refrén miatt, utóbbi a riffekben is, de Reb keze alatt már ezekben is füstöl a gitár, hihetetlenül élvezetesen játszik. Húzós, erőteljes dal e kettő, de ez még csak a kezdet. Szintén a hagyományőrzés jegyében harmadik számként jön egy The Magic című nagyon finom ballada, amiben Keagy domborít a mikrofonnál, nem meglepő módon komoly Night Ranger ízekkel, és csak itt indul be igazán a lemez. A negyedik I Will Follow egy monumentális hangzású, kellően szilárd gitáralapokra épülő dal Doug zseniális dallamaival és vibráló feszültséggel a verzékben - itt kapja fel az ember először úgy igazán a fejét, hogy aztán az egy rövid gitárszóló után berobbanó Never Get Enough szó szerint a földhöz szegezze. Nem tudom, mikor hallottam utoljára ennyire korszerű és mégis ennyire a '80-as évek végének feledhetetlen lemezeit idéző dalt, de nem tegnap volt, az biztos. A refrén alatti gitártéma és a kórus egy hallgatás után kiverhetetlenül rögzül egy életre, nem lehet előle elmenekülni, Reb tekerős, többkörös gitárszólója pedig már csak hab a tortán. Nem kevésbé gyilkos a Love Will Carry On sem, egy leírhatatlanul pozitív töltésű, szintén elképesztően fogós énekmelódiákkal dolgozó darab, ami ékesen bizonyítja, hogy Doug még ennyi év után sem fogyott ki az ötletekből, Reb Beach pedig ismét legitározza benne a csillagokat az égből. Számomra egyértelműen e két dal jelenti 2005 melodikus metal csúcspontjait, de közel ilyen jól sikerült a simogató Turn To Stone és a műfaj egykori nagyjainak '90-es évekbeli lemezeit idézően pszichedelikus No Reason Why is. Az akusztikus záródal I Want To Live Foreverben ismét Doug alakít nagyot.

Reb Beach-et a Pull óta nem hallottam ilyen szívfacsaróan gitározni, pedig azóta sem lehet rámondani, hogy pihent volna. Jellegzetes nyújtásai, fordulatai a Winger fénykorát idézik, és hát azt se feledjük, hogy emberünk azon kevés rockgitáros közé tartozik, aki akkor sem feledkezik meg a feelingről, ha éppen széttekeri a hangszer nyakát. Reb szerencsére nem is spórol a hosszú gitárszólókkal, hallatszik, hogy kísérletezősebb önálló produkciói ellenére is ez az ő igazi terepe. A Spaghetti Western című instru témában övé a főszerep, meg lehet hallgatni, mennyire elemében van. Nem lehet elmenni szó nélkül a vokálmunka mellett sem, hiszen a mű tető alá hozatalában közreműködő mind az öt zenész részt vállalt ezek feléneklésében - az eredmény ehhez méltó és önmagáért beszél. A hangzás hibátlan, de ez el is várható, ha már egy Winger kaliberű arc tekergette a gombokat a stúdióban.

Nos, ez egy közel tökéletes hard rock album, amit pár év múlva garantáltan könnyes szemmel emlegetünk majd. Nem tudom, hogy a Mob lemeze a készülő Winger reunion előtti első tesztlépések egyike-e vagy sem, de akár így, akár úgy, a napnál is világosabbá teszi, hogy Kip Wingernek és Reb Beach-nek továbbra is van mondanivalója együtt. Remélem, mindkét formációban lesz folytatás, ráférne a világra.