Shock!

Kevés viccesebb dolog van annál, mint amikor a stábon belül elég jól kitalálható törésvonalak mentén egymást cikizzük bizonyos előadók és zenekarok kapcsán. „A Shock! legmegosztóbb személyisége" versenyben talán David Coverdale és Kip Winger vívja a legszorosabb küzdelmet, és a velük kapcsolatos poénok, beszólások szinte megunhatatlanok. Egy ideig például kacérkodtunk azzal a gondolattal, hogy lerendezzük a kritikát a lemez meghallgatása nélkül, a szokásos litániákat mellőzve egyetlen mondattal („régen is szar volt, de régen jobb volt") és egy kövér nullával, de végül bármennyire is osztják egyesek ezt a nézetet, végül mégis inkább meghallgattam az albumot.

Tény, hogy bár a legkevésbé talán pont ő maga tehet róla, Kip Winger volt már ünnepelt, körülrajongott szupersztár, kiröhögött, lesajnált műanyag sztár, kiégett(nek hitt), művészkedő ex-sztár, de ha engem kérdezel, szerintem gyakorlatilag minden, amihez csak köze volt, közel áll a tökéleteshez. A körülötte fellángoló pozitív és negatív érzelmekről ugyanis semmiképpen nem a zene minősége, sőt, nem is a személyisége tehet, hanem az a bizonyos negyedik hatalmi ág, és annak a különböző időszakokban domináló irányzatai. Éppen ezért csodálom leginkább Kipet, mert egy dolog (bár nem kicsi), hogy folyamatosan, minden korszakban képes volt nagyon különböző stílusú, de mindig kiváló minőségű lemezeket letenni az asztalra, az viszont tényleg üde kivételnek számít, hogy ebben a közegben (nem is beszélve a személyes tragédiákról...) sem csavarodott be, vagy éppen szállt el magától, hanem megmaradt szerény, alázatos és végtelenül szimpatikus emberi lénynek, aki mellesleg folyamatosan zseniális zenéket alkot. Azt hiszem, hogy ez így egyben – legalábbis számomra – magyarázatul, de legalábbis mentségül szolgál az iránta viseltetett pozitív előítéletemre.

Ennek megfelelően eleve szimpátiával szemléltem volna, bármivel is rukkol elő ezúttal a Winger élén, és valami orbitális mellényúlás kellett volna ahhoz, hogy ne hallgassam ronggyá a Better Days Comin'-t. Ezzel együtt az is igaz, hogy a csaknem öt évvel ezelőtt megjelent Karma olyan etalonná érett nálam az elmúlt években, hogy szinte igazságtalan lett volna egy újabb olyan szintű mesterművet (el)várni tőlük. Épp ezért megpróbáltam meg sem hallani az első fanyalgó reakciókat, és a lemez megjelenése előtt elkészült klipeket sem néztem meg szándékosan (pedig nem kicsit furdalt a kíváncsiság), ugyanis én már csak ilyen konzervatív őskövület vagyok, aki nem egy-egy nótát, hanem az egész albumot egyben szereti hallani.

Végül nem kellett hozzá (olyan) sok hallgatás, hogy a Better Days Comin' is megadja magát. A lemez ugyanis kifejezetten erősen, alapvetően a modern, de klasszikus Winger irányvonalnak megfelelő himnuszokkal indít. A Midnight Driver Of A Love Machine egyértelműen az öt évvel ezelőtti nyitónótára hajaz: már eleve a berobbanó motorhang alatt a Deal With The Devil hallható a háttérben, ráadásul a csak felületes hallgatás alapján egyszerűnek tűnő riffek, és maga az énektéma is egyértelmű rokonságot mutat a 2009-es dallal. Ez a mostani számomra két ok miatt vált rövid idő alatt kitörölhetetlenné: egyrészt nagyon bejön a Wingertől első hallásra kicsit furának tűnő u-u-u-zás a refrénben, másrészt egy hét alatt, ha jól számolom, hetvenháromszor kellett meghallgatnom a nótát, ugyanis hároméves kisfiam gyakorlatilag sorozatban követelte a „nínós zenét", és ilyenkor jól tudjuk, hogy az apának nincs választása. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a kétszázhússzal száguldó Rat Race is: nem egy elmélkedős darab, de abszolút régisulis Winger eszencia. Közéjük pedig odaékelődik a védjegyszerű dallamokkal operáló Queen Babylon, amelynek lúdbőrös refrénje simán felfért volna a Karmára is.

Kisebb meglepetés, hogy épp a címadó szám tűnik ebben a közegben a legjellegtelenebb szerzeménynek. Könnyed, soft rock témája fülbemászó persze, de ennél nem több. Rögtön utána jön viszont a hihetetlenül zseniális Tin Soldier, amelynek elegáns hangszerelése, dinamikus felépítése, nem utolsósorban különleges dallamvezetése azonnal a kedvenc nótámmá emelte. Itt keveredik talán leginkább a IV és a Karma, sőt Kip szólólemezeinek zenei világa is, egy csipetnyi jazzes hangszeres megoldással megspékelve. Amit Rod Morgenstein és Reb Beach a cseppet sem nyilvánvaló instrumentális rész alatt művel, az félelmetes. A So Long China a maga sokkal direktebb megközelítésével, egyszerű, de emlékezetes refrénjével, utalásszerű keleties díszítéseivel gyönyörködtet. Kicsit olyan, mintha egy Harem Scarem nótában visszanyesték volna a kórusokat, de így is magasan szárnyaló, hibátlan dal.

Két elődjéhez képest ezen az albumon talán nagyobb teret kaptak a balladák, amivel alapvetően nincs különösebb bajom, mert mint tudjuk, Kipnek ez is egyértelműen az erősségei közé tartozik, de ezúttal talán nem sikerült annyira monumentális szerzeményeket összehozni, mint például legutóbb a Witness, vagy a régi időkben a Spell I'm Under. Ettől még persze kellemes hallgatnivaló az Ever Wonder vagy a Be Who You Are Now is, bár talán mindkettő inkább egy Kip Winger szólólemezen mutatna jobban. A lemezt záró Out Of This World lassan, tökéletes aprólékossággal kibontott hét perce, emlékezetes kórusa, Beach hibátlan szólója pedig méltó lezárását adja ennek a csaknem hibátlan lemeznek.

Az utóbbi hetekben persze volt számos egyéb hallagatnivaló is a dallamos vonalon, akár a H.E.A.T-re, akár a Steel Pantherre gondolok, szóval semmi ok a panaszra, de sem ezekkel összevetve, sem pedig önmagában, illetve a saját életművét tekintve sem hinném, hogy bármi szégyenkeznivalója lenne Kipnek és társainak. Lehet, hogy évek múlva nem fogom akkora klasszikusnak tartani a Better Days Comin'-t, mint a Pullt vagy a Karmát, de ettől ez még mindig magasan a léc fölött van.

Igaz, Andor?