Shock!

Kevés lemezt vártam mostanában jobban, mint a hármas számú Steel Panthert, hiszen – bár erről a szerkesztőség körében is finoman megoszlanak a vélemények – manapság kevés szórakoztatóbb zenekar létezik a Los Angeles-i pinavadászoknál, méghozzá nemcsak tabukat nem ismerő szövegeik miatt, hanem hibátlan glam/sleaze/hard rock stílusgyakorlataiknak és kifejezetten erős, igényesen meghangszerelt dalaiknak köszönhetően is. Ehhez képest meglehetősen nagy csalódásként éltem meg az első két klipnótát, melyek igencsak tucatszerzeményeknek és töltelék-ízűnek tűntek első (és sokadik) hallásra. Draveczki kollégával csak abban tudtunk bízni, hogy nem azért esett épp e két szerzeményre a választás, mert ezek a legütősebbek a lemezen, hanem pusztán abból a prózai okból kifolyólag, mivel a többi nóta annyira trágár, hogy azokat még ők sem merték megklipesíteni. (Valljuk be, az előzetesen kiszivárgott dalcímek fényében ez igencsak reális forgatókönyvnek is tűnt.)

Aztán a nyitónóta (Pussywhipped) és a már ismert Party Like Tomorrow Is The End Of The World hallatán komolyan kezdtem aggódni, hogy tényleg elfogyott a puskapor, hiszen az a fajta spontán eufória, ami az Eatin' Ain't Cheatin' vagy legutóbb a Just Like Tiger Woods hallatán a hatalmába kerített, csak nem akart jönni. Szerencsére ezt követően azonban helyreállt a lelki békém, mert a folytatás szinte kizárólag méregerős szerzeményeket tartalmaz. Számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogy ezek az elborult arcok hogyan képesek lényegében ugyanazt az egy (kis jóindulattal másfél) témát ilyen mennyiségben és szinte azt is mondhatnám, változatosan kifejteni. Elfogadom, ha valaki szerint ez minimum egysíkú, engem viszont – nyilván bennem van a hiba – szinte korlátlan mennyiségben szórakoztat. Sőt, bármennyire is furán hangzik, halálkomolyan gondolom, hogy a szűkre szabott tematika és a 99 százalékban igencsak vulgáris szókészlet ellenére maguk a szövegek kifejezetten ötletesek és jól kidolgozottak.

Azzal együtt, hogy mostanra már sikerült az egész lemezzel alaposan megbarátkoznom, még mindig úgy érzem, hogy nem egyenletes a dalok minősége, így például a két klipnóta, vagy a You're Beautiful When You Don't Talk egyértelműen lefelé lóg ki az átlagból, bár a Burden Of Being Wonderful szövege kifejezetten szellemes, ráadásul nem is a megszokott módon. A két kiemelkedő, de legalábbis hihetetlenül tökös szerzemény viszont nálam egyértelműen a Gang Bang At The Old Folks' Home, valamint a Gloryhole. Előbbi szövegében kerülnek elő a legmorbidabb, legalávalóbb suttyóságok (csak reménykedni tudok benne, hogy a sztori a képzelet szüleménye és nem valós élményeken alapul), míg utóbbi a lemez legkomplexebb szerzeménye, bár persze nyilván itt sem a Protest The Hero-ra kell gondolni párhuzamként. A dal szinte musicales/kórusos középrésze a szövegével együtt minden bizonnyal a rocktörténelem egyik legabszurdabb alkotása, egyszerűen képtelenség komor arccal végighallgatni. Nem hiszem, hogy messze járok az igazságtól, ha azt gondolom, hogy feléneklése sírva röhögős lehetett.

Ugyanez áll a Bukkake Tears-re is, amely minden idők egyik legcsodálatosabb szerelmes szerzeménye, és jól tükrözi a Sunset Strip-i trubadúrok menthetetlen romantikus alkatát, és csak úgy árad belőle a nők iránti figyelmesség és feltétlen tisztelet. De a könnyedebb, helyenként bluesos, rock 'n' rollos nóták között is akadnak jól eltaláltak, például a kicsit Bon Jovi-ízű Fucking My Heart In The Ass (egyszerűen csodálatos szóösszetétel!), vagy a mindenki, de legalábbis a Vince Neil-i értelemben vett férfi vágyait hibátlanul összefoglaló If I Was The King. A She's On The Ragnél pedig dramaturgiailag egyszerűen nem is lehetne jobban befejezni ezt a lemezt, bár abban nem vagyok biztos, hogy a mély filozófiai összefüggéseket és nők biológiai törvényeit egyaránt boncolgató nótát pozitív vagy negatív végkicsengésnek szánták-e. Mindenesetre igazán steelpantheresen érzéketlen tapló megközelítés.

Függetlenül attól, hogy nem mindegyik szerzeményt érzem annyira erősnek, Satchel szólói még jobbak és ötletesebbek, mint korábban bármikor, s ezek még a laposabb szerzeményeket is képesek szinte megmenteni. Michael Starr pedig szintén félelmetesen feelingesen tolja végig, általában talán némileg alacsonyabb hangfekvésben, mint eddig, de egy-két halfordi sikolyt azért így is megereszt, tényleg élmény hallgatni minden hajlítását, bármennyire is stílusgyakorlat-íze van a dolognak.

Összességében bármikor szívesen hallgatom az All You Can Eatet is, különösen három-négy nótát, amik tényleg e műfaj kiemelkedő szerzeményei, de két elődjével összehasonlítva mindenképpen egy fokkal halványabb a végeredmény. Persze ez sem segít azon, hogy szó szerint napok óta egyszerűen megállás nélkül a Gloryhole zakatol a fejemben – nehezen tudom elképzelni, hogy az év végén ne legyen valahol az élmezőnyben 2014 dalai között.