Shock!

Persze, rendes emberhez méltón én is szoktam tévedni, becsületes lévén pedig el is ismerem tévedésemet. Azt sugalltam ugyanis majd' másfél évvel ezelőtt az Address The Nation ismertetőjében, hogy az első két H.E.A.T lemez némileg jellegtelen alkotás volt, ezért aztán könnyedén siklottam át felettük. Igen, túl simán léptem át rajtuk, és ezért bocsánatot is kell kérnem a társaságtól, egyszerűen magam sem tudom, mi indokolta akkori felületességemet. A 2012-es lemez kapcsán teljesen rákattantam a H.E.A.T zenéjére, és sorra fedeztem fel a jobbnál jobb slágereket az első két albumukról. Beg, Beg, Beg! Danger Road! Micsoda dalok.

Azóta szinte nem volt olyan hét, hogy ne pörgettem volna le az Address The Nationt, és sorra kerestem, milyen videó bukkan fel a srácokról, legyen az koncertfelvétel vagy kínai liftben történő poénkodás. Szerencsére a 2014-es új gyűjtemény készítését is rendszeresen dokumentálta a stáb, és ezekből sütött, hogy valami nagyon klassz fog kisülni. Megjelent aztán az A Shot At Redemption című dal – erről hamarosan –, vele együtt pedig az EP, amelyen helyet foglalt egy máshol ki nem adott, új szám (Under Your Skin), az In And Out Of Trouble akusztikus változata és a She's Like The Wind átdolgozása, amellyel a szomorú sorsú Patrick Swayze előtt tisztelegnek. Aztán április 14-én aztán Európa is magához ölelhette a Tearing Down The Walls nagylemezt.

Így tettem én is. Az sem érdekelt, hogy éjszaka, egy angol bajnoki után indítottam el, amikor már tompábbak az érzékelők, és a hangerőt se lehet nagyon feltornázni, de egyszerűen muszáj volt meghallgatni, mire jutottak a svéd kölykök az elmúlt időszakban. Mindössze addig, hogy libabőrös lettem a lemeztől. Mindenekelőtt idézem Mika Häkkinent, aki a kérdésre, miszerint hogy dől el, hogy kiből lesz jó versenyző, azt válaszolta, hogy olyan ez, mint a szépírás: valaki vagy tud szépen írni, vagy nem, születni kell rá. És a H.E.A.T arra született, hogy a hard rockot úgy szólaltassák meg, ahogy az fénykorában is szólt.

Az előző album felállásához képest annyi változás történt, hogy Dave Dalone gitáros távozott a csapatból, hogy saját útját járhassa. Mindenkit megnyugtathatok, hogy hiánya nem érződik, Eric Rivers tökéletesen ellátja szerepét, jóllehet, korábban reá hárult a kevesebb feladat szólók terén, de erről még később. Ami további változás, igaz, árnyalatnyi, az az AOR vonal háttérbe szorulása, jobban mondva visszafogottabb jelenléte. Picikét dominánsabb riffek jelennek meg a dalokban, és a hangzás is karcosabb, de nagy váltásra nem kell gondolni. A producer ugyanaz a Tobias Lindell, aki az Address The Nationön is közreműködött, a szakértelem is maradt tehát az új lemez születésénél.

Mint mondottam, a fiúk érzik a műfajt. Nincs szó megújításról, de nincs szó másolásról sem. Egyszerűen lejön, hogy árad belőlük a rockzene szeretete, a hard rock (Hard Rock?) hőskora iránti rajongás, az abból való őszinte merítés, és a dallamok iránti tisztelet. A hangszerelés terén sincs meglepetés, a billentyűk kissé előrébb szólnak, az aláfestés határozottan hallható mindenhol, de a gitár viszi a prímet. Na meg Erik Grönwall. Ez a kisfiúból lett energiabomba. (Vö. 2009. Swedish Idol válogató, majd 2014. Scorpions előtti fellépés Madridban.) Frontember, dallamfelelős, előadó. Már a lemeznyitó Point Of No Returnben odateszi magát, hasít a hangja a refrénben, és nem tudod elfelejteni. Közben darál a riff, és vigyorogsz, a szólónál pedig nyugtázod, hogy John Norum gitármelódiáit is sokat hallgathatta Rivers.

És aztán jön 2014 himnusza, az A Shot At Redemption. Nos, hány akkord is kell egy slágerhez? Itt a három a megfejtés. Nem nagy dolog, a sorrend is adott pár évtizede, de ahogy itt megszólal, az egyszerűen bomba, és persze kell hozzá az az erőteljes kórus is, amit aztán – nem tévedés – hetekig énekelsz úton-útfélen, autóban, buszon, séta és edzés közben. Benne van némi country aroma, egy adag stadionrock, és jelentős mennyiségű szemtelenség, ami ahhoz kell, hogy egy ilyen – a legszebb értelmében vett – primitív melódiát így előadjanak, ilyen ízléses váltásokkal. Remekül felépített dal, és telitalálat, hogy ezt dobták be első kislemezként még februárban... És ahogy mondja, „seems like forever been singing out this song" Majd hogy ne lankadjon a kedv, jön az Inferno, amire csak bólogatni lehet, gyorshajtani, tombolni. „Breaking these chains I'm letting go, welcome to my inferno...", nagyon vagány kis szerzemény, házibulik kedvence lesz.

Ezt követően a lemez visszavesz a tempóból, és egy rövidke zenei felvezetővel köszön be a Tearing Down The Walls. Nekem kissé meglepő, hogy a címadó dal egy lírai szerzemény, de amint a srácok mondják, a tétel mondanivalóját tartották legfontosabbnak kiemelni, nem másról szól, mint a lelki béklyók lebontásáról. Ami a zenei megoldásokat illeti, itt visszaköszön némi Beatles, ahogy játszanak a dúros és mollos váltásokkal a refrén alatt és a középrészben, ahol szóló helyett vonósok színesítik a dallamokat. A folytatásban jön egy újabb gyöngyszem, a Mannequin Show, amelyre ezen írás idején éppen készül a második klip. Meglehetősen szívtipró dalról van szó, baráti körben többeknek egy híres sláger ugrott be a vezérdallam hallatán, nem tudom, le merjem-e írni, de le merem: B. Spears előadó Oops I Did It Again című tételéről van szó, de én mégis azt mondom, hogy sokkal, de sokkal inkább az ABBA öröksége köszön vissza, hiába, mégiscsak Svédországban járunk. Ez a szám igencsak sokáig pörgött volna a rádiókban huszonöt-harminc évvel ezelőtt, de ezen elég felesleges tűnődni, mert telitalálat 2014-ben is.

A We Will Never Die amolyan whitesnake-esen lüktet, dús vokálok és sűrű szintetizátor-motívumok díszítik, de felépítése egyébként is szuper, a csendes és erőteljes részek szépen váltják egymást, a gitárszóló pedig mestermunka. A leginkább '80-as évekbe repítő szám az Emergency, és ahogy kell, úgy dünnyög a basszus, jön szépen a simogató szinti, refrén az egekben, a szóló pedig csendes Hammondozásra támaszkodik. Ismét megpihenhetünk az érzékeny All The Nights alatt. Magányos zongorakíséretre énekel Erik, szívbemarkoló hangulatot varázsol, amint kiszaladnak belőle a hangok. A második verzében visszafogott vonóskíséret is felcsendül, hogy aztán a dal a végén megint csak a zongorába hulljon bele. Az Eye For An Eye szenvedélyes darab, egy nagyon európai, melodikus „óóó"-zós kórust felvonultatva, és egy pompás szólóval, amiben Yngwie-re jellemző figurák is feltűnnek.

Már majdnem a lemez végéhez érünk, amikor az Enemy In Me szintén táncra késztet. Egyrészt a hatnyolcados hinta rettentő jól veszi ki magát, másrészt az a suttogós átvezetést, mikor felhangzik az „Attention – Addiction", nagyon nyerő módon helyezték el, majd a refrén végleg kifektet. Bejön a kórus, kapunk egy nagy sikolyt klasszikus torkokhoz méltón, csodálatos. A záró tétel, a Laughing At Tomorrow egy kissé furcsára sikerült. A dal gondtalan hangulatával egyáltalán nincs bajom, ám a refrén kissé óbégatós megoldása nem nyűgözött le elsőre, azóta is barátkozom vele. Ami ugyanakkor tény, hogy mára (megjelenés után pár nappal) teljesen belemászott a fülembe a dallam, napközben is eszembe szokott jutni. Mintha mindenki énekelne a kórusban, aki csak arra járt a felvétel idején.

Hatalmas ajándék ez a lemez a magamfajta dallamrajongónak. Örömteli, hogy van pár fickó jobb vidékeken, akik hisznek magukban, elkötelezettek kedvenc műfajuk iránt, és nem elégszenek meg azzal, hogy idoljaik ötleteit újrahasznosítsák. Ezek a csávók alkotnak, és teszik ezt igényességgel, ízléssel, kitartással és jókedvvel. Ismét egy megunhatatlan album jött ki a H.E.A.T próbaterméből, számomra szinte biztos, hogy 2014 lemeze lett. Most már megkérdőjelezhetetlen, hogy a nap Svédországban kel fel.