Shock!

Tény, hogy a Nap Svédországban kel fel. Vagy ha nem, hát tesznek róla, erre utal az a jelenség is, hogy a hattagú svéd zenekar legutóbbi lemezén a Sunset Boulevard hangulatát idézi meg olyan élethűen, mintha egy DeLoreanből léptek volna elő. Aki nem tudja, mit jelent ez a kép, guglizzon utána, mindent meg fog érteni.

De kezdjük az elején! A lemezt nem tettem be valami nagy elánnal, mivel két korábbi albumuk különösebben nem kötött le. Amolyan majdnem-jó-csak-kéne-még-kakaó zenét játszottak, kellemes dallamokkal, azonban sajnos nem maradt meg bennem egyetlen momentum sem. Se az ének, se a gitár nem nyűgözött le, csak annyi, hogy háttérzenének pompás, semmi több. Ilyen előzmények tudatában meg is lepett a lemez kezdése: az egyszerű akkordmenetben valahogy egyszerre bujkált ott a Skid Row és a Def Leppard, a hangzás pedig még rá is tett erre egy púpos lapáttal. Hm. Az ének nem volt ismerős, utánanéztem hát, mit kell tudnom a fiúról. Nos, ha valaha volt a rockrajongók számára is hozadéka a manapság divatos tehetségkutatóknak, akkor most itt a főnyeremény, neve pedig Erik Grönwall. A 2009-es svéd Idol – pőre válogatós énekeskereső-megmérkőzető verseny – nagy felfedezettje és nyertese a srác, és elkötelezettségének, tehetségének köszönhetően 2010-ben csatlakozhatott a H.E.A.T-hez. (Érdemes megnézni, milyen megejtő természetességgel és erővel énekli az 18 And Life-ot mind a válogatáson, mind a későbbi fellépéseken, miközben gitáron kíséri magát!)

Itt jön tehát a Breaking The Silence, amit eleve stadionosra írt a csapat, tuti, hogy megvan már a koreográfia is, amire a közönséget fogja mozgatni frontemberünk. Ezt követi az első videoklipes dal, a Living On The Run, és a hagyományőrzés folytatódik: a bevezető billenytűs rész hallatán megjelenik szemem előtt az MTV-n egy dauerolt fej sziluettje kékes ködben, és beugrik a Brother Firetribe második lemezéről ismerős zenei világ is. Nagyívű, kissé negédes, fogós refrén, másodikra már együtt is énekled Erikkel. Azonban ha rám bízták volna, én nem erre, hanem a harmadik, Falling Down című szerzeményre voksoltam volna, amire videót kellene forgatni, mert sokkal szenvedélyesebb, energikusabb, slágeresebb, a kórus pedig, hogy ne mondjam, egyenesen szívdöglesztő, minden klisés szöveg és témaválasztás ellenére is.

A sorban következnie kellett egy lírai dalnak, naná, '87-ben így illett, legkésőbb a negyedik legyen egy szépszám, és skandináv barátaink eme íratlan szabálynak eleget is tesznek. Nem annyira a kedvencem, tőlem le is maradhatott volna a lemezről, de semmiképpen nem rossz. Mindössze arról van szó, hogy a többi dal által diktált lendületet eléggé megtöri, főleg a CD többszöri meghallgatása közben tűnik fel. De ez legyen a legnagyobb problémánk, mert a folytatásban károgásom élét ki is veszik a fiúk a Better Off Alone-nal. Mihez hasonlítsam? Bon Jovi? Danger Danger? Egyik sem, de közben pedig ilyenekre kell gondolnunk...

A csapat fazonban is igazodik a korhoz, ahonnan ihletet merítenek. Szaggatott farmerek, laza atléták, csizmába feszülő nadrágszárak, Grönwallt viszont pontosan a tiniknek fazonírozták, azért a retrót is ki lehet porciózni, ez teljesen világos. És ha már slágerek és popularitás, akkor térjünk vissza a zenéhez, mert el is érkeztünk a lemez csúcspontjához az In And Out Of Trouble című szerzeménnyel. Ez valamiért bennem egy manhattani, felhőkarcolós éjszakai látképet idéz elém, valószínűleg a hangszerelése és hangulata miatt: középtempós, szaxofonnal támogatott AOR líra, finom billentyűs aláfestéssel, helyenként suttogósan énekelt verzével, de hát aztán a refrén lebombáz, mert Erik úgy hasít a hangjával. Talán még az elnyomott filmrendezőt is felébreszti a magamfajta rajongóban, olyan különleges atmoszférája van. Mindenképpen ki kell emelnem a szóló ízléses, szaxofon-gitár, felelgetős megoldását, a fiúk nagyszerűen használják ezt a számomra bizarr fúvóshangszert, nemhogy nem idegen a jelenléte, hanem egyszerűen szívet melengető.

Általánosságban is elmondható a zenéről, hogy roppant finoman mérték ki az arányokat a srácok; a díszítő dallamok, a vokálok, tempó terén minden a helyén van, sehol nem lóg ki egyetlen verze, egyetlen szólócska sem. Elsőre meg is tévesztett ez a zenei érettség. Az album első pár hallgatásakor csak azt vettem észre, hogy klassz dallamokat kreáltak, jó hallgatni, de nem kattantam rá. vagyis csak ezt hittem. De pár nap után összeszámoltam, hogy egy héten keresztül minden nap jóformán kétszer lement az egész lemez, és minden hallgatás után egyre tovább pörgött a fejemben is.

Ha van Twin Peaks, akkor van két csúcs, ezért a Heartbreakert szintén nevezhetjük a lemez másik fénypontjának. Közönségénekeltetős kórussal nyit, olyannal, hogyha Desmond Child meghallja, egészen biztosan veri a fejét a falba, hogy miért nem ő találta ki ezt a dallamot, mert ebből is tutira megszedte volna magát a '80-as években. Szenzációs, tényleg hatalmas arénasláger. A záró Downtown egy lelazulós, finom szerzemény, apró ritmusbeli törésekkel, egyszerű, fogós vokálozással, diszkrét gitárokkal, és hatalmas énekkel. Egy AOR lemezt is így kell befejezni.

A felvételt is mindenképpen dicséret illeti. Mint fentebb is említettem, egyik hangszer sincsen túlsúlyban vagy éppen elnyomva, Erik Grönwall kiemelkedő orgánuma is természetesen szól. Ez utóbbiról persze azt gondolhatnánk, hogy a stúdiótechnika is hozzáteszi a magáét, azonban erről szó sincs. Nem véletlenül rugózok ennyit a frontember hangján, mert ha utánakeresünk a csapat élő megmozdulásainak, látható-hallható, hogy milyen magától értetődően tolja ki a hangokat, tisztán, erősen. Csak remélni tudom, hogy karrierjét nem szakítja meg a relatív ismeretlenség, vagy épp szélesebb elismertséget szerez majd, a legjobb lenne, ha ezzel a zenekarral tenné meg. A lemez hangzásáért egyébként Tobias Lindell felel, aki a Europe Last Look At Eden című nagyszerű albumát is gondozta a stúdióban.

Úgy tekintek erre az albumra, amely – a Blessed By A Broken Hearttal karöltve - meghatározta a 2012-es zenerajongásomat, és bízom benne, hogy hasonlóan magas színvonalú produkciókkal jön elő a csapat a jövőben is. A zenészekben megvan a potenciál, úgy tűnik, szerzőként is beértek. Mi pedig továbbra is szeretünk időutazni.