Shock!

Az öttagú trió ismét előrukkolt egy pompás albummal, aminek elemzéséhez némileg több időre volt szükségem, de pár hét elteltével sem jöttem rá, miért. És még mielőtt valaki fennakadna az előző mondat oximoronján, ez mindössze annak szól, hogy a Work Of Art műsorát élőben öt zenész adja elő, a zenekar életvezetése ugyanakkor a kezdetek óta Robert Såll gitáros, Lars Säfsund énekes és Herman Furin dobos tevékenységén múlik. Kiváltképp a gitárosén, aki javarészt a dalok zenei szerzője, a szövegeket pedig Säfsund és az épp aktuális bedolgozó írja, ugyanakkor az énekes remekül elboldogul a billentyűkön és gitáron is, szóval nincs gond a munkamegosztással.

Aki netán nem lenne tisztában a Work Of Art munkásságával, annak röviden jellemzem: Toto. A svédek Steve Lukatherék örökségét emelik át napjainkba, és leginkább az Isolation korszak felfogását tették magukévá, ami dalaik szerkezetét és mintáit illeti: szaggatott, szolid riffecskék, ütemjáték a gitáron, akármit is jelentsen ez, és végtelenül fülbemászó dallamok. A Framework sem erőltet más stílust, mint az előző két lemez – talán annyi különbség akad, hogy elsőre nem bukkantam olyan igazán nagy slágerre, ám ez a harmadik-negyedik meghallgatás után már nem is volt érvényes, mert azon kaptam magam, hogy a lemezkezdő Time To Let Go dallamait dúdolom magam csendességében. Ez egy tempós, vidám hangulatú dal, erős szintikísérettel, sokszorosított szólamokkal a refrénben. Nem is értem igazán, hogy a skandináv frigidáriumban hogyan tudnak ilyen napfényes dallamok születni ekkora lazasággal, de nem is kell rajta agyalni, csak szimplán hátradőlni, és áthajolni a következő, szintén nagyszerű szerzeményre, a How Will I Know-ra.

Miután kellően feltöltődtünk napfénnyel, jön a Shout 'Till You Wake Up, az első mollos hangnemű szám, egyben a kedvencem az albumról. Itt a gitár is mintha vokálozna, folyamatosan támogatja az énekdallamokat, a basszus búg riffek helyett. A szólórésze egészen finom: pici jazzrockos beütésű megbolondítás, engem a Dream Theater Take The Time-jának középrészére emlékeztet, úgy játszik össze a gitár és a szinti. A folytatásban embereink visszaváltanak dúrba, Säfsund hangja hasít, szimplán szép, ahogy formálja a dallamokat. Kapunk billentyűs szólót is, ha már AOR-ról van szó, ne csak kísérjen a hangszer. Robert Såll játékán is el kell időznöm egy kicsit. A fickóról elsőre csak annyit lehet észrevenni, hogy jól játszik. Aztán meg az tűnik fel, hogy milyen jól formálja a hangokat. Mintha lenne benne egy kis Satriani. Ja, nem, Petrucci. Ja, hogy virtuóz, az ma már alapkövetelmény, de van-e saját arca a hangjainak? Szóval a fickó lehengerlő alázattal alkotja meg szólóit, egyszerre magabiztos, pontos, dallamos és virga, de ami a legfőbb erénye, hogy pontosan olyan futamokat szólaltat meg, ami az adott szám hangulatát egyáltalán nem borítja meg, tökéletesen tesz eleget a „dal a dalban" követelményeinek. Roppant ízléses módon keveri a hangszíneket is, a karcos hangzás és a kerek hangok is a helyükön vannak, soha nincs olyan érzésem, hogy ide vagy oda más kellett volna, mert ami kijön az ujjai alól, az úgy jó, úgy arányos. A billentyűs szólókat Andreas Passmark játszotta fel (három dalban van ilyen), szépen illeszkedik a helyére minden melódia.

A The Machine volt az első szám, ami megjelent a lemezről előzetesként, és bár maga a szerzemény nem emelkedik ki annyira társai közül, mégis meg kell említeni, megint csak a szólója miatt: simán mehetne szintén a könnyedebb Petrucci-szerzemények közé, hangulatában emlékeztet a Surroundedre. Nem is lenne Toto Work Of Art a Work Of Art, ha ne szerepelne a lemezen legalább egy női keresztnévről elnevezett dal. Maria, Camelia és Emelie után most Natalie-n a sor, más hölgy idén nem került szóba a csapatnál, persze ebből komoly következtetéseket nem kell levonni. Egyszerű rockdal, nincs benne nagy cifrázás. Atmoszférájában nagyon hasonló a következő The Turning Point is, ha mindenképp kell laposabb szerzeményt említenem, talán ez az, de hát itt erről nincs is nagyon értelme beszélni, mert a színvonal alapvetően kiemelkedő. A záró tétel, a My Waking Dream egy lassú, kissé melankolikus, érzékeny hangulatú dal, ha jól értelmezem, egy beteljesületlen szerelemről szól, de mint Dee Snider is megmondta, love is for suckers. A hangzás kialakításáért a borító tanúsága szerint a tagok összessége tehető felelőssé, és azt mondhatom, hogy a három album közül ez szól a legszebben, legarányosabban. (Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a Safesound Studio, egy kicsike hely, ahol készültek a felvételek, vajon mennyivel rendelkezik jobb felszerelésekkel, mint egy hazai menő stúdió, de óriási a különbség, és még mindig nem az itthoniak javára.)

Elmondhatjuk, hogy a svéd – nevezzük így – trió képtelen rosszat kiadni kezei közül, és idei anyagukkal egyértelműen bebizonyították, hogy számíthatunk rájuk évek múlva is. Friss hangzásuk, különösen igényes, aprólékos szerzői munkájuk időtállóvá teszi dalaikat, amelyek bármikor elővehető lemezzé álltak össze. Egy aprócska megasláger hiányzik csak a tökéletes pontszámhoz, de műfajában így is az év egyik kiemelkedő mutatványa lett a Framework.