Alig másfél hónappal a június végi Toto-koncert előtt a csapat rajongói igazán remek műsorral melegíthettek, hiszen nem más lépett fel az A38 színpadán, mint az 1992-ben elhunyt Jeff Porcarót a dobok mögött váltó Simon Phillips. Ráadásul Simon azzal a Protocol projecttel érkezett, amiben egyik társa Andy Timmons, akire még mai is könnyes szemmel gondolnak a dallamrockerek az első két Danger Danger-lemezen nyújtott produkciója miatt, azóta pedig körülrajongott gitárhőssé vált. Kettejüket a jazzkörökben keresett sessionista bőgős, Ernest Tibbs és az a Steve Weingart egészíti ki, aki Phillips mellett Steve Lukather billentyűseként is ismert. A turné apropóját pedig az adta, hogy néhány héten belül hivatalosan is érkezik a hármas sorszámú Protocol-nagylemez, amely két évvel követi a 2013-ban kiadott kettes anyagot.
Bár az előzetesen beharangozott program szerint a nagyjából másfél órás koncertet megelőzően Phillips egy dobbemutatót (vagy ha úgy jobban tetszik, dobklinikát) is betervezett, ez végül elmaradt, mivel a zenekar jelentős csúszással érkezett csak Budapestre. Noha így a külön technikai előadás terve dugába dőlt, a nagyjából kilencvenperces koncertprogramban így is bőven volt alkalmunk, hogy Simon technikai tudását megcsodálhassuk. A helyenként kifejezetten rockos megközelítésű, de alapvetően azért jazz-alapú nótákban ugyanis számtalan improvizatív rész akadt, amelyekben mind a négy muzsikus számára elegendő tér kínálkozott a kibontakozásra. Bár a koncert Simon Phillips & Protocol II címen futott, szó sem volt arról, hogy a dobosra lenne kihegyezve a show. Andy Timmons legalább annyi lehetőséget kapott a villantásra, mint Simon, de Tibbs és Weingart számára is bőven akadt lehetőség az előtérbe kerülni.
A koncertprogram gerincét a kanyarban lévő Protocol III képezte, amelyet teljes egészében előadtak, de természetesen mindez csak a buli keretét adta, ugyanis a dalokhoz rengeteg jam-jellegű, improvizatív rész társult. És ezek voltak azok a pillanatok, amikor még egy hozzám hasonló, a jazzhez meglehetősen keveset értő laikus számára is világossá vált, hogy ilyet csak amerikaiak tudnak. Mert bár néhány jazz-panel náluk is előfordult, a hangszerkezelés lélegzetelállító és tökéletesen egyéni volt. A megalomán, félkör alakú dobcucc mögött helyet foglaló, parányi Phillips eszméletlen húzással és intenzitással játszott, ráadásul tamjátéka senki máshoz nem fogható, groove-járól pedig tényleg csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Mindemellett sok jazzdobossal ellentétben nem finomkodik, azaz a cucc minden egyes elemét rendesen megüti, ami egy koncert esetében elengedhetetlen. Külön egzotikum a játékában, hogy bár jobbkezes cuccon játszik, a cineket végig ballal hozta, ettől pedig a dinamikája is egészen különleges. Andy Timmonsról meg talán elég lenne mindössze annyit mondanom, hogy amit improvizatív szólózás terén tudni érdemes, az az ő játékában mind megtalálható, szólói karakteresek, ívesek, élettel és érzelmekkel telítettek. Bár technikai képességei meglennének hozzá, hogy végigtekerjen egy egész koncertet, megoldásai mégis sok esetben kifejezetten visszafogottak voltak, azaz a villantásokat háttérbe szorítva sokkal inkább arra fektette a hangsúlyt, hogy a szólók tartsanak valahová, érjenek körbe. Rendkívül hangulatos volt, ahogy játszott, nem véletlen, hogy Lovrek Krisztiánon át Alapi Istvánig számos hazai gitáros figyelte a színpad előtt.
A legvisszafogottabb kétséget kizáróan Ernest Tibbs volt, aki a jazzista, Scott Ian-fizimiskájú Weingart mellett szinte csak egy basszusgitározó robotnak tűnt. Miután azonban Phillips az első pár nóta után előrejött konferálni, kiderült, hogy kár volt olcsó vicceket elsütni Ernest kárára, a hórihorgas feka bőgős visszafogottságának ugyanis mindössze annyi oka volt, hogy a soundcheck alatt beállt a dereka, így gyakorlatilag állni sem tudott. Ennek ellenére hiba nélkül hozta a koncertet, szemével folyamatosan Simont és Andyt követte, tökéletesen alkalmazkodott a sok esetben meglehetősen nyakatekert és beteg zenei őrülethez. És bár volt abban némi kis gonoszkodás, amikor Phillips a testmérete miatt mindig ülve pengető, jazz-körökben atyaúristenként tisztelt Anthony Jacksonhoz hasonlította, Tibbs képességei miatt is találó volt a hasonlat.
Miután lement a teljes Protocol III, a bőgős kímélésnek céljából a levonulás plusz visszataps kört megspórolták, majd jött a ráadás, amelynek végeztével csaknem száz percnyi játékidőnél jártunk. Annak ellenére azonban, hogy Ernestet szó szerint le kellett támogatni a színpadról, néhány perccel később már mind a négyen kint dedikáltak, amiért maximális tiszteletet érdemelnek. A koncertről pedig talán az mondja el a legtöbbet, hogy annak ellenére is maximálisan élveztem minden egyes percét, hogy otthon eszembe nem jutna jazzt hallgatni. Simon Phillips és három társa azonban olyan kiváló, nagybetűs Muzsikálást mutatott be ezen az estén, ami energikusságában, lendületességében és változatosságában még egy rockrajongó számára is vonzóvá teszi a műfajt.
Fotó: Horváth Zoltán
