Shock!

George Lynch, Jeff Pilson, Mick Brown, Robert Mason. Na, vajon mire lehet asszociálni egy ilyen névsor láttán? Úgy van, csakis a klasszikus Dokkenre meg a klasszikus Lynch Mobra, hiszen a felállás gyakorlatilag e két rokon történet keresztezése. Inkább nem mennék bele, hogy a három hangszeres miért az utóbbi években főállásban a Warrantben üzemelő Masonnel tett le az asztalra egy közös nagylemezt, nem pedig Don Dokkennel, a háttér úgyis híresen zűrzavaros. Maga Lynch egyébként nyáron elvileg vendégeskedik majd a mai Dokkennél a marylandi M3 fesztiválon, szóval emberileg alighanem nincsenek már nagy gondok a felek között, a stabilan közös zenekari munkát azonban egyikük sem erőlteti.

A magam részéről simán kiegyezem ezzel a megoldással, aminek több oka is van. Az egyik, hogy már a második szétrobbanás óta is több mint húsz év telt el, és az utóbbi években a hagyományosabb cuccok mellett izgalmasabbnál izgalmasabb kísérleti anyagokat is gyártó Lynch fejben egyértelműen baromi messzire került már a Dokken '80-as évekbeli világától. Ha viszont együtt játszanának, mindenki az új Under Lock And Keyt meg Back For The Attacket akarná hallani, ami ugyebár lehetetlen. Emellett ne szépítsük a helyzetet: Donnak gyakorlatilag semmi hangja nincs már, ami akármilyen random kozmetikázatlan koncertfelvétel láttán-hallatán egyértelmű lesz bárkinek, hacsak nem full süket. Szóval ezt a vonulatot biztosan nincs értelme erőltetni. Viszont George, Jeff és Mick ettől még szeret és akar is együtt játszani, aminek pár éve a Michael Sweettel és Brian Tichyvel kibővített T&N projektben ejtették szerét, most pedig a The End Machine-ben, tiszta lappal, különösebb elvárások és főleg kockázat nélkül. Azt mondjuk nem tudom, miért választanak ehhez ilyen notóriusan szar neveket (ez a banda is Superstroke-ból lett The End, majd The End Machine, egyik rettenetesebb, mint a másik...), de ez végső soron mellékes is.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy eredetileg szerkesztőségünk legnagyobb Lynch-mániákusa, Danev Gyuri írt volna erről a lemezről. Nála azonban pár dalt leszámítva végül abszolút nem jött be az anyag, így átpasszolta hozzám. Azóta vitáztunk is párszor a témáról, nekem ugyanis azzal együtt is tetszik a The End Machine albuma, hogy elismerem: az ő fenntartásainak is van alapja. Mert tény, hogy aki George legkülönlegesebb friss produktumai, így a KXM vagy az Ultraphonix szikrázó kreativitását, korlátokat szétszaggató, elszabadult zeneiségét keresi itt, bizony hoppon marad majd. Még azzal sem tudok vitázni, hogy a maga nemében ez egy elég homogén nagylemez. Viszont nem tehetek róla, nekem mindig széles jókedvem támad, ha elindítom. És alighanem a többség azért így lesz ezzel, aki a közmegegyezéses régi alapművek mellett élvezettel tudta hallgatni a Dokken, illetve a Lynch Mob későbbi cuccait is, a Dysfunctionaltől kezdve akár az újrajátszós REvolutionig.

Vagyis a The End Machine nem három évtizeddel ezelőtti hajmetalos fogásokat recirkulál, hanem gátlás és mindenféle görcs nélkül olvasztja magába azt is, ami már a Kiss Of Death meg a River Of Love után történt a hard rockban. Ha például a Leap Of Faith című nyitónótát vesszük, Lynch játéka nyilván összekeverhetetlen, mint ahogy Mason is egyből jó ismerősként veri hátba az embert, de ott figyel a számban nem kevés '90-es évekbeli feeling is azokkal a súlyosabb, egyértelműen a King's X-hez visszavezethető riffekkel, amik George-ra is akkora hatást gyakoroltak az említett korszakban. A refrén ugyanakkor így is olyan gyönyörűen nyílik, hogy tanítani lehetne, és szerencsére nem ez az egyetlen ilyen bivalyerős téma ebben az eresztésben. A leállósabb, kis túlzással power-balladának is csúfolható, csodaszépen felépített Burn The Truth például ugyanekkora kedvenccé érett nálam az elmúlt hetekben, de a másik lassabb témára, a 7 percet közelítő, porosan bluesos Sleeping Voices-ra is csak jókat tudok mondani. Az ismét gyilkos refrénekkel megkoronázott, libabőrös Lynch-riffelésre alapozott Alive Today és Line Of Divison kettőse, illetve a záró Life Is Love Is Music pedig azt juttatja az ember eszébe, hogy akár ilyen is lehetne ma a '92-es, Masonnel felálló Lynch Mob, ha esetleg együtt maradnak. Kicsit persze modernebb a megközelítés, de az érzésvilág összekeverhetetlen. És fontos kiemelni, hogy Mason óriási hangja is sokkal magabiztosabban, természetesebben, jellegzetesebben cseng ebben a zenei közegben, mint a Warrantben.

Akad pár kevésbé karizmatikus tétel is az albumon az említetteknél, de ezek is jól hallgathatók, szóval nekem összességében csakis pozitív érzéseim vannak, akármikor is hallgatom a The End Machine-t. Nincs világmegváltás, nem törnek új utakat, és nyilván lemezszázezreket sem értékesítenek majd ezzel a projekttel, de örömzenének, hobbiprojektnek tökéletes a dolog, és ezeket az arcokat akárhol, akármikor szívesen hallgatom. Még az évvégi húszas listámon is simán helyet kaphatnak ezzel a lemezzel.