Robin Beck - First Time... Alannah Myles - Black Velvet... Mind emlékszünk a csajos AOR gépdobos, hátrakevert gitáros, de valahogy mégis dögös képviselőire. Valószínűleg a nevezett előadók és pár hasonszőrtelen társaik (Fiona, Saraya, stb.) heveny hányingert váltanak ki a metaltársadalom 80 százalékából, én viszont képes vagyok egy Bloodline és egy Narcosynthesis között is elérzékenyülni ezekre az egyszerű pop-rock dallamokra, ez van.
Az Aina nevű hölgyemény norvég, de amerikai kor- és kartársnői mellett is tökéletesen megállta a helyét a maga idejében. A skandináv zenei tálentumokról ugyebár feleslegesen is áradoznánk, a zenei alap itt is tökéletes (úgy értem, tökéletes másolata az ugyanebben az időszakban futó tengerentúli rockcicák lemezeinek), a fekete csipkékbe öltözött cicoid pedig a hangrögzítés csodájának köszönhetően majd' húsz év távlatából is igen szépen dalol, karcos (bár nem Alannah Myles-osan rekesztő) hangján. Mondjuk a borítófotó óta bizonyára kinézetre lottyadt kissé, de ettől tekintsünk el, lévén ez csupán hangfelvétel.
Az intró mondhatni érdekes, bizonyára gyerekkori amatőr felvétel: a kis Aina norvég gyermekdalt gagyarászik, azonban a Rocks Off azonnal megmutatja, hogy az Oslo - Los Angeles tengelynek volt némi létjogosultsága '88-ban. A klasszikus szétvisszhangozott pergőkkel tarkított gépdobok, puttyogó szintibasszus, rajta az egyszerű de hatásos gitár- és szintitémákkal, pattogós verzével és fülbemászó refrénnel. És ilyen a többi dal is, hol középtempósan (I Must Be In Love, A Love Forever Story, vagy épp a címadó), hol ütemesebben (Rocks Off, Shot Down In Flames), no és persze kapunk egy tonnányi balladát is, amik csöpögnek, ahogy kell... és ahogy még néhányan szeretjük, még ha a cimborák előtt le is tagadjuk, miközben Zakk Wylde-osan húzunk egyet a Kőbányai Villámgyorsból, majd kockás favágóingünkbe töröljük a viking szakállunkra csapódott sörhabot.
Az újrakiadás érdekessége, hogy a tíz eredeti szerzemény mellé még kapunk öt bónuszt is. Sajnos nem túl infódús a kiadvány, ha azt keresgélem, mikoriak ezek a hozzácsapott dalok, de az egy fokkal gyengébb hangzás (jellegtelenebb gépdobok, laposabb összhatás) miatt vagy a lemezről lehagyott demók lehettek, vagy jóval későbbi próbálkozások, amik a stílus hanyatlása miatt már nem kerültek kiadásra. Pedig itt is akadnak finomabb darabok, a Too Good To Be True simán elfért volna az eredeti album elején is, ahol általában a klipesélyes nóták tanyáznak.
Sokat nem hallani a hölgyről az elmúlt időszakban, ez a 2005-ös újrakiadás talán egy kísérlet arra, hogy a melodikus rock állítólagos feltámadása ürügyén a korosodó Aina pár évre felhagyjon a narválhalászok füles sapkáinak kötögetésével és összehozzon pár helyi retro bulit.
Nénis AOR fanoknak melegen ajánlott (mert Norvégia igen hideg).
