Shock!

Sokan tényleg meglepődtek rajta, hogy Tobias Sammet ígéretével ellentétben mégsem volt képes abbahagyni az Avantasia karrierjét, pedig a 2000-es évek legelején egyszeri különlegességként indult, majd önmagán többszörösen túlnőtt projekt az évek során sokkal nagyobb vállalkozásnak bizonyult az Edguynál. Tobias az Avantasia előtt nem számított sokkal többnek az épp virágzó európai melodikus heavy/power/speed underground egyik ígéretes tehetségénél, a grandiózus vállalkozás azonban sokkal többé tette ennél, és meggyőződésem, hogy az emberek többsége sokkal inkább innen azonosítja be őt, nem pedig anyabandájáról. Ilyen állás mellett szerintem inkább az lett volna a csoda, ha Sammet tényleg félretolja a biciklit, és nem készít több all-star felállású konceptalbumot...

Sosem számítottam fanatikus Tobias rajongónak, de mindig elismertem a miniatűr fickó tehetségét, azért pedig tényleg megérdemelte a hőssé nemesülést, amikor annyi év után sikerült visszacsalogatnia Michael Kiskét a metalba, méghozzá egy hozzá méltó produkcióba. Ettől függetlenül azonban az Avantasia is úgy vált számomra lemezről lemezre egyre unalmasabbá, ahogy ma már egy sokszereplős rock/metal opera sem számít különlegességnek. Többek között éppen azért, mert Sammet lemezei akkora sikert arattak, hogy számos sokkal gyengébb követő próbálkozott hasonló művekkel az utóbbi bő tíz évben... Emiatt ért kellemes meglepetésként a vendégek terén komoly vérfrissítést hozó The Mystery Of Time, ez az anyag ugyanis minden mérce szerint nagyon jól sikerült.

Talán furcsa lesz, amit mondok, de a jól megformált dalok mellett elsősorban éppen azért hallgattatja magát annyira ez az anyag, mert Tobias barátunk ezúttal kivételesen nem esett túlzásba. Vagyis nem két, egyenként 79:59 perc játékidejű, ötven apró átkötővel tarkított tizennyolc trackes albumból álló összetett sztorit szállított le, aminek záros határidőn belül még két hasonló volumenű folytatása is kijön még, hanem egy emberi hosszúságú, 61 perces lemezt csinált. Elsőre meglepő, hogy képes volt rövidre fogni a mondanivalóját, az embernek hiányérzete is támad, olyan hirtelen ér véget a megszokott fantasy-sztori, de ezzel az emészthetőséggel azért hosszabb távon cseppet sem nehéz megbarátkozni. Pláne, hogy az album ezen a játékidőn belül maradva is változatos, és mivel relatíve rövid, a töltelékek arányát is sikerült minimálisra szorítani.

Nem látom értelmét részletesen belemenni, melyik dalban ki énekel és ki gitározik, a lényeg annyi, hogy nem egyedül Bob Catley, Ronnie Atkins vagy Biff Byford passzol remekül Tobias dalaiba, hanem az olyan kevésbé nyilvánvaló vendégek is, mint a négy számot is erősítő Joe Lynn Turner vagy Eric Martin. A lemez változatosságát pedig jól illusztrálja, hogy simán elfér rajta közvetlenül egymás után a Michael Kiskével hasító Where Clock Hands Freeze – naná – helloweenes speedelése, a Sleepwalking modern, 21. századi rádiós rockzenés hatásokat felvillantó félballadája és a Savior In The Clockwork szerkezetileg is tökéletes, tizenegy percet közelítő nagyeposza. Utóbbi dalt meghallgatva tényleg kizárólag rosszindulattal lehet azt állítani, hogy Tobiast csak a metal média fújta fel, ez a még mindig csak 35 éves arc ugyanis tényleg elsőrangú dalszerző. És ahogy mondtam, az albumról természetesen nem csak az említett dalok jók. Nálam például nagy favorit lett az iszonyú jó tempójú, fogós Black Orchid, az Eric Martin főszereplésével rögzített What's Left Of Me lírája is (mintha egy zongorával, szimfo-megoldásokkal erősített ismeretlen Mr. Big balladát hallanánk), és persze a másik monumentális darab, a záró The Great Mystery sem gyenge. A hangszeres szekciót pedig végig olyan nagyágyúk erősítik – ki stabil pontként, ki vendégként –, mint Russell Gilbrook, a Uriah Heep zseniális dobosa (imádom azt az old school, bivalyerejű stílust, ahogy üt!), Sascha Paeth, Bruce Kulick vagy az európai színtér másik nagy metaloperistája, Arjen Lucassen.

Nem szaporítom tovább a szót, a lényeg annyi, hogy Tobias ezúttal tényleg nagyon odatette magát, terjengősségnek szerencsére nyoma sincs, és giccs is csak annyi akad, amennyi egy hasonló albumhoz elengedhetetlen. Nem én vagyok az efféle albumok legnagyobb barátja, így bevallom, meglepett, milyen szívesen hallgatom az utóbbi hetekben a The Mystery Of Time-ot, ha éppen olyanom támad.