Shock!

Azóta szeretem igazán a Johnny Gioelivel készült ARP-lemezeket, mióta élőben láttam vele a bandát. Korábban ugyanis annak ellenére sem tudtam igazán ráhangolódni az általa fémjelzett felállásra, hogy a fickó kétségtelenül remek, ráadásul teljesen egyéni stílussal megáldott énekes. Pedig már huszonkét éve húzza itt az igát, azaz több mint kétszer annyi időt töltött a csapatban, mint elődei összesen... De 2016-ban aztán Bécsben sikerült végre koncerten is megtekintenem őket, és egyúttal – elsősorban Johnny lehengerlő élő teljesítményének köszönhetően – szépen fel is értékelődtek nálam az „újkori" anyagok.

Ezek közül a tizenkilences sorszámmal májusban startolt Sign Of The Times a legújabb, amely két évvel követi a Knights Callt, azaz most is sikerült tartaniuk a 2008 óta rendszeresített kétéves lemezperiódust. A banda tehát meglehetős kiszámíthatósággal működik, a német precizitás jegyében a vezér mögött menetelő rajongótábor idegeit pedig tagcserék sem borzolják túl gyakran: Bobby Rondinelli 2013-as érkezését leszámítva 1998 óta változatlan a felállás. Axel Rudi Pell tehát teljes nyugalomban kormányozza legénységét saját, jól körülhatárolható világának tengerén, az egyszeri rajongó pedig pontosan azt is kapja tőle mindig, amire vágyik.

Mindez persze azt is eredményezi, hogy felesleges túl sok újdonságot, izgalmat várni egy-egy új ARP-kiadványtól, de egyrészt balgaság lenne egy idén a hatvanat betöltő muzsikustól remélni a színtér megújítását, másrészről pedig az emblematikus szőke sörényt ma is büszkén viselő gitáros már évtizedekkel ezelőtt markánsan letette a névjegyét, illetve kialakította ezer közül is megismerhető játék- és dalszerzői stílusát. Épp ezért 2020-ban (meg már jó régóta) elég, ha szimplán csak jó dalokat ír. Ez pedig most nagyon összejött, sőt, megkockáztatom, hogy számomra ez az eddigi legjobb Axel Rudi-nagylemez, mióta Gioeli áll a fronton. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a gitáros stílusának elengedhetetlen és szerves részét képezi a monumentalitás, lemezein pedig már a kezdeti időktől szinte kötelezőek az olyan eposzok, mint a Land Of The Giants, a Casbah vagy a The Clown Is Dead, az utóbbi anyagok hasonló szerzeményei azonban számomra már sokszor unalomba fulladtak. Akárcsak a kihagyhatatlannak hitt balladák.

A Sign Of The Times-on viszont nincs igazi eposz, és ez mindenképpen az előnyére válik. A leghosszabb tétel, a címadó is alig hét perc, és ugyan ez is lassabban hullámzó darab, mégsem ülteti le a lemezt, amely tele van fogós rockhimnuszokkal. A The Black Serenade rövid instrumentális intrója után berobbanó Gunfire például kapásból ilyen, én pedig már első hallgatásra felkaptam rá a fejem. Jó, hogy még mindig van elég kraft az öregben az ilyen tempós, húzós rocknótákhoz. És ezzel közel sem lőtték el az összes puskaport, a kettes Bad Reputation, a The End Of The Line vagy később az AOR-osan induló, stadionrock Waiting For Your Call is hasonló szellemiségben fogant. Axel persze azért most sem fogalmaz tömören, de az átlagban öt-hat perces dalok így is képesek fenntartani a figyelmet a lemezanyag végéig. Ballada nélkül azért persze nem ússzuk meg, és az As Blind As A Fool Can Be-vel is csak annyi az összes probléma, hogy vagy tizenötször hallottuk már tőlük ugyanezt, ugyanígy. De ettől még nyilván kajálni fogja a rajongótábor női szekciója. A Living In A Dream kicsit kilóg a sorból reggae-s indításával (hallottunk már ilyet tőlük élőben például a Knights Live-on is), de másfél perc után azért szépen átváltanak benne a hagyományos vonalra, a lemezt záró Into The Fire kezdése pedig még egy szokatlanul modern riffet is bedob.

Összességében a lemez vége egy picit gyengébbre sikerült, mint az első, totál meggyőző ötös, de azért így is igaz: a Sign Of The Times ugyan nem váltja meg a világot, de az utóbbi évek egyik legerősebb dalcsokrát rejti Axelék műhelyéből. Ennél többet pedig szerintem senki sem vár tőlük.

Axel Rudi Pell és zenekara – ha minden jól alakul – október 18-án Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.