Shock!

Axel Rudi Pell nem az a világjáró fajta. Annak ellenére, hogy világszerte komoly reputációval és lojális rajongótáborral rendelkezik, ritkán mozdul ki hazájából, Németországból. Jelenleg futó, tizennégy állomásos turnéján is mindössze öt koncert esik Germánia határain kívülre, de az olasz dátumon kívül ezeket is valamely szomszédos országban rendezik meg. Nem véletlen, hogy a Simm Cityt nagyjából kétharmadig szellősen megtöltő közönség komoly hányada magyar volt, annak ugyanis, hogy az ősz hajkoronájú gitárost itthon láthassuk a közeljövőben, meglehetősen kicsi.

A koncertnek otthont adó Simm City kívülről leginkább bevásárlóközpontnak tűnik, van azonban egy, jellegében kifejezetten a régi művházakra emlékeztető koncertterme is, Axel és a neki nyitó Lords Of Black buliját pedig ebben tartották. Leszámítva azt az apró kellemetlenséget, hogy a szemmel láthatóan kiépített légkondicionálást valamiért nem kapcsolták be, így pedig volt vagy 40 fok a teremben, maga a helyszín egészen kiváló volt, hiszen két oldalát egy-egy bárpult foglalta el. Ennek köszönhetően úgy mehettél el sörért, hogy a koncertből semmit sem kellett elmulasztanod, ráadásul kifejezetten jól szólt mindkét zenekar.

Bár a hivatalos Facebook-event héttől tízig hirdette az eseményt, a Ronnie Romero vezette Lords Of Black csak fél kilenc után kezdett, de olyan programot facsartak le, ami miatt egyáltalán nem bántam a csúszást. Ha valaki esetleg lemaradt volna róla, Ronnie az a fiatal srác, akit Ritchie Blackmore az idei Rainbow-bulik énekesének választott, így már sejtheted, hogy roppant komoly kvalitásokkal rendelkezik. Hozta is az elvárásoknak megfelelő szintet, bár abban is biztos vagyok, hogy ezen a bulin sem mutatott meg mindent magából. A Lords Of Black sötét, progos témáihoz ugyanis a Dio/Jorn Lande/Mats Levén-iskola féle énekstílus passzol, így Ronnie ezúttal nem domborította ki igazán dallamosabb, finomabb oldalát. Viszont úgy rekesztett és süvöltött, hogy a szám is tátva maradt, így hiába volt minden szempontból okés a muzikális oldal is a Lords Of Blacknél, Ronnie-n kívül másra nem is tudtam igazán figyelni. Bár, ahogy az imént írtam, zeneileg is rendben van a Lords Of Black, azonban míg Ronnie egyike a legnagyobb tehetségeknek a színtéren, a többiek csupán az átlagosan jó szintet hozzák. Ennek ellenére tenni fogok egy próbát a lemezeikkel, hiszen ez a koncert, különösen pedig a záró We Rock annyira jó volt, hogy már szimplán csak miattuk megérte kijönni.

A nyitóbanda tehát messze több volt szimpla időkitöltőnél, olyannyira, hogy koncertjük után azon gondolkoztam: a csapatában veteránok sorát felvonultató Axel Rudi Pellnek bizony nem lesz könnyű dolga egy ilyen energikus felvezető után. Szerencsére náluk is van aduász, egy bizonyos Johnny Gioeli, aki tett róla, hogy a hispán kölkök után se tűnjön öregesnek a koncert. Bár kifejezetten szeretem Johnny hangját az Axel Rudi Pell-albumokon, pláne a Hardline-ban, eddig meg voltam győződve róla, hogy nem mozog egy ligában Rob Rockkal vagy Jeff Scott Sotóval. Eddig; ugyanis amit ezen a koncerten előadott, az alapján nem csak remek vokalista, de frontembernek is egészen kiváló. A meglehetősen Gáspár Győzőre hajazó fazont mutató fickó ugyanis amellett, hogy lemezminőségben énekelte végig a bő százperces programot, fel-alá rohangászott, ugrált és pörgött, jól láthatóan vagy öt kilót leizzadva ezzel a buli végére. A közönség beindítását tehát egyértelműen neki osztották ki feladatként, míg a többiek a zenei alapok hibátlanságáért feleltek. Johnny tehát tette a dolgát, ahogy a zenészek is, és a kissé enervált Bobby Rondinellin kívül úgy tűnt, ők is roppantul élvezik a fellépést. A világ talán legrondább kartetoválásával rendelkező billentyűs, Ferdy Doernberg, illetve az iszonyatosan kövér basszer, Volker Krawczak többször megcsillogtatták németes humorukat, Axel pedig fehér ingében, visszafogottan mosolyogva, mindennemű póz nélkül gitározott, persze mágikusan. Az a fajta gitárhős ő, akinek színpadi jelenléte mentes mindennemű villantástól, póztól, csak a játékra koncentrál, a reflektorfényt pedig inkább átengedi frontemberének, azaz tökéletes ellentéte például Yngwie-nek. Viszont semmivel sem rosszabb gitáros nála, ahogy ugyanis megszólalt a kezében a hangszer, az etalon volt: egy klasszikus hard rockot játszó csapatnak ilyen gitársounddal kell működnie.

A műsor természetesen az utóbbi szűk húsz évre, azaz a Johnnyval készült lemezekre koncentrált, így mindössze három tétel került elő a korábbi anyagokról. Sotót a Fool Fool és a The Clown Is Dead képviselte (meg néhány pillanatnyi Cashbah), míg a Rob Rockkal készült Nasty Reputationről a címadó hangzott el. Mindez a buli első harmadában, utánuk pedig sorjáztak a későbbi éra melodikusabb, epikus szerzeményei (csúcspont: The Masquerade Ball, medleyben az említett Cashbah-val) vagy épp az olyan rockos témák, mint a záró Rock The Nation. A koncert nagyjából az egész diszkográfiát felölelte így is, az aktuális Game Of Sinsről azonban csak két tétel, az elsőként elhangzó Fire és a címadó fért be.

A magam részéről jobban örültem volna több rövid dalnak, de megértem, hogy az ARP tipikusan az a nem rossz értelemben vett „vaskalapos" alakulat, ahol a hosszú gitárszólókat és monumentális szinti-témákat, jammeléseket felvonultató dalok ugyanúgy elengedhetetlenek, mint a billentyű- és dobszóló. Természetesen mindkettő volt ezúttal is, és naná, hogy – minden tiszteletem ellenére – totál fölöslegesek is voltak, bár Bobby szólójának annyi értelme legalább volt, hogy egyszer ráütött védjegyszerű, hatalmas gongjára is, ami egyébként az egész koncert alatt használat nélkül lógott a dobcucc jobb hátsó részében.

A szólók helyett jobb lett volna tehát két további extra dal, hisz az ARP tekintélyes életművéből bőven lett volna még szemezgetnivaló, de a 100 perc fölé kúszó program így is minden igényt kielégítő volt. Remélem, Axel előbb-utóbb eljut majd zenekarával hozzánk is, a magyar közönség ugyanis tuti, hogy remekül reagálna egy ehhez hasonló koncertre.