Shock!

Nem kívánom eljátszani, hogy mindenképpen meghallgattam volna ezt a lemezt, amennyiben nem Ritchie Blackmore új kiszemeltje, a chilei születésű Ronnie Romero áll az amúgy madridi Lords Of Black frontján. Sőt, továbbmegyek: az sem rémlik, hogy az újjáéledő Rainbow bejelentése előtt valaha is hallottam volna a zenekarról vagy Ronnie-ról – igaz, hiába készült már 2014-es debütáló lemezük is Roland Grapow producerkedése mellett, a Frontiers is csak most kínálta meg őket egy szerződéssel, vélhetően nem kis részben a Rainbow-reboot jelentette hype miatt. Azt persze most még nem tudjuk, mi történhet vagy mi nem történhet Romeróval a fix három koncert után, viszont a Lords Of Black lemeze alapján kijelenthető: a vén Ritchie tényleg megint belenyúlt vele a tutiba.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Tony Hernando gitáros vezette spanyol csapat önmagában igazán különleges lenne, mert nem az. Zeneileg a Lords Of Black valahol félúton egyensúlyozgat a klasszikus hard rock és a jellegzetes európai heavy metal között, a mérleg nyelve hol ebbe, hol abba az irányba leng ki, viszont a dalaik többségében nem hallok sok extrát: becsületesen, korrekt módon összerakott muzsika ez, de ennyi, és nem több. Hernando jól megtanulta a leckét, és ízlésesen fel is mondja a mesterektől tanultakat, legyen szó a Rainbow-ról, a Helloweenről, Malmsteenről vagy akárki másról, emellett pedig roppant avatott kézzel gitározik (szólóstílusa mondjuk kicsit hideg és steril számomra, de ez ugye már alapvetően egyéni ízlés kérdése). Ha egyetlen párhuzammal kellene jellemeznem az irányvonalat, a Masterplan elég jó közelítés lenne, és nem kizárólag azért, mert megint Grapow mester volt a zenei rendező, hanem az arányok is elég hasonlók. Vagyis riffes, hol középtempós, hol gyorsabb hard rock/metal ez nagyívű dallamokkal, némi epikus-monumentális fűszerrel, de szerencsére túlzott teatralitás vagy sörhabos teuton kórusok nélkül.

És hogy milyen is Ronnie Romero? Jó. Mi több, nagyon jó. Mint mondtam, a dalok többsége inkább csak korrekt, mintsem kiugró, de a srác mégis beletesz valami olyan pluszt a muzsikába, amitől az ember a kötelező „na, kit választott Blackmore?" hallgatás után is szívesen visszatér a lemezhez. Vagyis elsősorban Ronnie jóvoltából mégis sikerül túllépniük a kötelező stílusgyakorlaton. Blackmore Ronnie James Dio és Freddie Mercury keverékeként jellemezte az ifjú titánt, ami elsőre hihetetlen túlzásnak tűnt, pedig nem az: Romero hangkaraktere mindenképpen a másik Ronnie-éhoz áll közelebb, csak kicsit ráspolyosabb, és előadásmódja is vele rokon, hallhatóan már az anyatejjel is a Long Live Rock'N'Rollt, a Heaven And Hellt, a Holy Divert és társaikat szívhatta magába. A japán bónusz Lady Of The Lake feldolgozás hallatán mindenki szépen meg is nyugodhat, ezzel a gyerekkel az égvilágon semmi gond nem lesz a Rainbow-ban, Ritchie ugyanúgy kincsre lelt vele, mint ahogy mondjuk Doogie White-tal is a Stranger In Us Allon. Emellett ha az ember meghallgatja a szintén bónuszként felvett másik feldolgozást, ami történetesen az Innuendo, az is egyből érthetővé válik, miért emlegette Blackmore Mercuryt: akármilyen megugorhatatlan lécet is jelent Freddie, bizony azt kell mondanom, Ronnie itt sem hagy maga után kívánnivalót (még akkor sem, ha a középső kórusos betéten kénytelenek voltak kicsit alakítani).

Zeneileg amúgy semmi extra nincs ezekben a feldolgozásokban, de ha másra nem is, arra jók, hogy mindenki hallja: itt valóban óriási tehetséggel állunk szemben. De mint említettem, Ronnie a Lady Of The Lake-nél meg az Innuendónál kevésbé karakteres és erős saját Lords Of Black-dalokban is remekel, elég, ha erre csak az Everything You're Not zongorás-lassú verzéiben produkáltakat hozom fel példaként, ez bizony tényleg egy világklasszis torok itt. Ha a frontemberi képességekkel sem áll hadilábon, tényleg fényes jövő várhat még rá a szakmában. Igazságtalan viszont nem szeretnék lenni: ha nincs is belőlük sok, de azért akadnak olyan felvillanások, amik Ronnie-tól elvonatkoztatva is komolyak. A záró, kilenc perc fölé kúszó Ghost Of You eposz például akármilyen albumon feltűnne, és összességében is igényes, zenei az egész produkció.

Nem nevezném kettős arcélűnek ezt a lemezt, de a pontszámban azért egyértelműen jelezni szeretném, hogy Ronnie Romero az, aki miatt elsősorban érdemes meghallgatni az anyagot. Így ezúttal nincs összeadás-kivonás, átlagolás vagy hasonló: kapnak egy becsületes hetest a zenére, és külön még egy pluszt az énekre.