Shock!

Gyakorlatilag a '70-es évek minden régi nagy rockbandája újjáalakult már az évek során: ha nem is stabilan, de kisebb-nagyobb megmozdulásokra még a Led Zeppelin is hajlandó volt a feloszlás óta eltelt több mint harminc év során. Egy meghatározó csapat legerősebb felállásának összeborulása azonban – az időről időre feltámadt pletykák ellenére – sosem jött össze, és most már nem is fog, hiszen az összeállításból két pótolhatatlan ember nincs az élők sorában, egy harmadik pedig a '90-es évek közepe óta gyakorlatilag nem is merészkedett a rockzene közelébe. Így aztán aki a régi Rainbow-t szeretné hallani, kénytelen beérni az alapművekkel: az 1975-ös debüttel, az 1976-os Risinggal és az épp ma harmincöt éve megjelent Long Live Rock'N'Roll-lal.

A Rainbow azért jöhetett létre a '70-es évek derekán, mert Ritchie Blackmore utólag döbbent rá: az Ian Gillan és Roger Glover helyére javarészt általa állított új emberek lehetetlenné tették számára, hogy olyan irányba vigye a Deep Purple-t, amilyenbe szeretné. A gitáros elsősorban a Glenn Hughes által favorizált funkos, soulos világgal nem tudott mit kezdeni, így az 1974-es Stormbringer lemez már csak hatalmas viták közepette születhetett meg. Blackmore olyannyira nem volt elégedett az irányvonallal, hogy megkereste Ronnie James Diót, aki Elf nevű saját csapatával korábban többször is turnézott Amerikában a Purple előzenekaraként, sőt, 1972-es debütálásuknak Glover és Ian Paice volt a producere. Ronnie később így emlékezett vissza az első találkozásra: „Az egyik este a műsorunk után megjelent az öltözőm ajtajában Ritchie. Teljes fellépődíszt viselt, hosszasan meredt rám, majd csak annyit mondott: jó énekes vagy. Ezután szó nélkül kiment."

Az énekes természetesen egyből igent mondott Blackmore-nak, és első közös munkájuk a Black Sheep Of The Family című Quatermass dal felvétele lett egy szólókislemezen (ezt a dalt Ritchie már a Stormbringerre is fel akarta tenni, de Hughes és David Coverdale mereven ellenállt). A számban az Elf hangszeresei kísérték a gitárost és az énekest session jelleggel, a B oldalon a Sixteenth Century Greenslavesszel. A rövid együttműködés mind Ritchie-t, mind Diót fellelkesítette, és megadta Blackmore-nak a végső lökést ahhoz, hogy kilépjen a Deep Purple-ből: utoljára 1975. április 7-én állt színpadon a csapattal. Noha eredetileg az volt a terv, hogy az új projekt a gitáros jól csengő neve alatt fut majd, az első album végül mégis Ritchie Blackmore's Rainbow címmel jött ki 1975 augusztusában. A lemezen a gitáros határozottan tette le a garast azt illetően, mit akar csinálni, Dióban pedig megtalálta mindehhez a tökéletes partnert: a lemez a Stormbringernél direktebb, keményebb hard rock zenét rejtett. Ronnie összekeverhetetlen stílusa és az általa hozott mesés, fantasys szövegvilág csak mélyítette a kontrasztot, ám egyszersmind folytonosságot is képviselt a David Coverdale és Hughes csatlakozása előtt Deep Purple-lel. (Nem csoda, hogy ezután sok csalódott Purple rajongó egyből átigazolt a Rainbow táborába.)

A komolyzenei hatások az új csapatban markánsabbak voltak, mint a Purple hagyományosra vett albumain bármikor: ennek egyik fő oka az volt, hogy Ritchie ebben az időszakban igen alaposan beleásta magát a csellózás rejtelmeibe friss inspirációért. „Sosem voltam pontosan biztos benne, mit is akarok csinálni", emlékezett vissza ekkori inspirációira később egy interjúban. „A bluest túl behatároltnak éreztem, és a B.B. King iránt érzett tiszteletem mellett is mindig arra gondoltam, hogy nem játszhatsz egész életedben örökké négy hangot... A másik oldalon pedig ott volt a klasszikus zene, amit viszont túl kiműveltnek tartottam. Így aztán valahogy mindig a kettő között alkottam, és ott rekedtem a zenei senkiföldjén... Az az igazság, hogy technikailag nem is vagyok elég jó ahhoz, hogy komolyzenész legyek. Sem a kellő elméleti hátterem nincs meg hozzá, sem a merevségem, mivel imádok improvizálni. Úgy 1975 és 1978 között totálisan elveszítettem az érdeklődésemet a gitározás iránt. Egyszerűen belebetegedtem abba, hogy más gitárosokat hallgassak, és a saját dalaimat is untam. Inkább olyan akartam lenni, mint a csellista Jacqueline Du Prey, így aztán elkezdtem csellózni. De azt azért nem mondanám, hogy ezeket a tapasztalataimat a gitározásban is hasznosítani tudtam volna, mert a cselló egy melankolikus, elszigetelt, keserű hangszer. Számomra azonban éppen kapóra jött akkoriban, mert a barátnőm is elhagyott, és én magam is keserű időszakon mentem keresztül."

Az első Rainbow lemez a Man On The Silver Mountain dal sikerének hátán még úgy is szép eladásokat produkált, hogy a banda nem turnézott az anyag kapcsán. Blackmore a megjelenés után – rá jellemző módon – Dio kivételével gyorsan kirúgdosta a zenészeket, és újakat igazolt a helyükre: a dobok mögé Jeff Beck dobosa, Cozy Powell került, Tony Carey lett a billentyűs, a basszer pedig Jimmy Bain. Az ebben a felállásban megírt és felvett Rising 1976 májusában jött ki, és úgy tették le rajta a garast, mint az ekkoriban feloszló Purple egyetlen lehetséges örököse. A hatszámos lemez ugyan még a kor viszonyai között is a rövidebbek közé tartozott, de aligha száll velem vitába bárki is azt illetően, hogy a '70-es évek egyik legfantasztikusabb hard rock mesterműve, fő koronája pedig a nyolc és fél perces, szimfonikus Stargazer eposz, a Rainbow emblematikus magnum opusza (amit a gitáros egyébként szintén csellón írt). Blackmore összekeverhetetlen játéka, dalszerzői stílusa a karakteres komolyzenei hatásokkal és Dio mesélős stílusával egybeforrva letaglózó csodavilágot teremtett az albumon (ami előbb-utóbb óhatatlanul szintén ebben a rovatban fog kikötni).

A Rising hatalmas sikert aratott Európában és Japánban, és a megjelenését követő turné elementáris erejű koncertjei alapján a csapattal világszerte a jövő egyik nagy reménységeként számoltak. A banda olyannyira szikrázott élőben, hogy a lemezt rendhagyó módon már 1977 derekán egy élő album követte On Stage címmel (minden idők legklasszikusabb és legjobb koncertalbumainak egyike), ám jellemző módon ekkora már két embernek is távoznia kellett az azt rögzítő felállásból: a gitáros sem Bain, sem Carey teljesítményével nem volt elégedett, így a harmadik stúdióanyag dalszerzési munkálatait már nélkülük kezdték meg. Ritchie betonfeje és hihetetlen elvárásrendszere ugyanakkor nem könnyítette meg a folytatást – a problémák eleve ott kezdődtek, hogy a gitáros tiszta szívéből utálta a stúdiómunkát. Blackmore: „Utálok ritmusgitározni a stúdióban, halálra unom a dolgot. A ritmusgitár-felvételeim általában ezért olyan klinikaiak. Egyszerűen megőrülök, mire összehozzuk a dolgot a basszusgitárral meg a dobokkal... Csak azt a részt szeretem, amikor arra kerül a sor, hogy a saját dolgaimmal foglalkozzak, mert akkor csak a saját ütemezésemmel kell foglalkoznom. Azt viszont nem vagyok képes elviselni, amikor én kész vagyok a saját részemmel, a basszer meg azt mondja rá, hogy elrontotta. Ezután megint nekifuttok, akkor a basszer már jól játssza, de a dobos szúrja el. A tizedik nekifutásnál pedig már mindenkivel ordítasz, és a végén természetesen te rontod el. Élőben azonnal kirázod a kisujjadból jól, szalagra venni az egészet viszont roppant kellemetlen... Éppen ezért nem szeretem annyira a felvételeket: túl steril az egész munkafolyamat. Rengetegen úgy állnak hozzá, hogy össze-vissza vagdoshatják a zenéjüket, tetszésük szerint, szépen összerakhatják az egyes részeket, de amint kiállnak a színpadra, elvesztek. Na, én pont az ellenkező módon gondolkodom. Én azt szeretem, ha megvan a szabadságom azt játszani, amit éppen abban a pillanatban játszani szeretnék."

Miután egyetlen jelentkezővel sem volt elégedett, Ritchie maga játszotta fel a demók basszustémáit, majd ugyan bevette Mark Clarke-ot a bandába, de a párizsi stúdiózás megkezdése után szinte azonnal ki is rúgta, mert nem tetszett neki a zenész stílusa (kiváltképp, hogy ujjal pengetett). Így aztán a készülő nagylemez oroszlánrészén végül mégis Ritchie játszotta a bőgőtémákat – a végül meglelt végleges ember, az ausztrál Bob Daisley összesen három dalban (Kill The King, Sensitive To Light, Gates Of Babylon) mutatkozhatott be. A megfelelő billentyűst szintén már csak a munka közben lelték meg David Stone személyében, ami sajátos kényszerhelyzetet teremtett: a lemez egy részét Tony Carey játszotta fel, akit szigorúan session jelleggel visszahívtak a munkálatok idejére. A mai napig léteznek viták azt illetően, pontosan ki hány dalban szerepel a lemezen a két muzsikus közül, de a legelterjedtebb nézetek szerint Stone négy, Carey pedig három tételt jegyzett a végleges anyagon (David állítólag társszerző is volt a Gates Of Babylonban, ezt azonban a lemezen végül valami miatt nem jelölték). A Long Live Rock'N'Roll címet kapott, elődeihez hasonlóan ismét Martin Birch producerrel készített album végül 1978. április 9-én került a boltokba.

A lemez elején Cozy Powell bivalyerejű ütésekkel csap bele minden idők egyik legnagyszerűbb hard rock himnuszába: a címadó dal alighanem a Dio-korszakos Rainbow legismertebb szerzeménye, ugyanolyan örökzöld, mint a Black Night vagy a Highway Star, és színvonalát tekintve is simán ott van mellettük. Indító riffje, amely aztán a refrén alatt visszatér, Blackmore egyik mesterműve, nem is lehet kérdés. A Lady Of The Lake szintén a lendületes vonalat képviseli szaggatott alaptémájával és mézédes, monumentális kórusával, a második verzétől a háttérben végigvonuló díszítések egészen sajátos hangulatot kölcsönöznek a dalnak, Dio pedig nevéhez méltóan végig istenként énekel benne. Megkockáztatom, hogy e dallamai már egészen közel álltak a majdan a Black Sabbathban képviselt fajsúlyosabb, de hasonlóan epikus zenei világhoz. Az L.A. Connection témáját és zenei megközelítését tekintve is földközelibb darab, a riff ismét briliáns (nyilván Blackmore sem véletlenül sütötte el tizenöt évvel később, a Deep Purple The Battle Rages On... lemezének One Man's Meat dalában ismét...), de a dal kimérten laza, zsírosan húzós hangulata is utánozhatatlan.

Mindez fokozottan igaz a direktebb felvezető hármas után érkező Gates Of Babylonra, amely a Stargazer mellett alighanem a Rainbow munkásságának legfényesebb ékköve. A roppant jellegzetes, számos későbbi utánzatot és feldolgozást ihlető szerzemény a maga idejében abszolút formabontónak számított, de mai füllel sem szokványos: elsődleges érdekessége, hogy a hagyományos rockfelállás szerves egységként zenél benne együtt a vendégként meghívott vonósokkal. Blackmore kivételes zsenialitását mutatja, hogy elsőre nem is feltétlenül nyilvánvaló, mit hoznak az áradó, keleties főtémából és a díszítésekből a vonósok, illetve a gitár vagy a billentyű, Dio pedig pályafutása egyik legfantasztikusabb teljesítményét nyújtja. Sok dalra rámondjuk, hogy messzire repíti a hallgatót, de ez a majdnem hét perces darab tényleg ilyen. Mestermunka, az album abszolút csúcspontja, minden idők egyik legtökéletesebb szimfo-rock alapvetése.

A gigászi Gates Of Babylon után a zenekar a B oldal (...) elején, tökéletes ütemérzékkel leszáll a földre a Kill The Kinggel, amely az albumra írt legrégibb szám volt, a koncerteken régóta fix pontként játszották, és már az On Stage-re is felkerült. Védjegyszerű Blackmore-gyors, amelynek számos testvére szerepelt a Deep Purple és a Rainbow albumain is, az azonban biztos, hogy nála hatásosabb kevés született: ez nagyban köszönhető Cozy Powell gőzhenger-dobolásának is. (Itt muszáj kiemelni, hogy a dob mai füllel is feltűnően erőteljesen és masszívan szól ezeken a Rainbow műveken, Cozyt pedig nem lehet eleget dicsérni – alighanem tényleg ő lett volna az egyetlen lehetséges méltó utód John Bonham helyén a Led Zeppelinben.) A Blackmore szólójából kibontakozó The Shed (Subtle) szintén direkt, nyers darab, a lemez egyik legsúlyosabb, legerőteljesebb témája, Powell félelmetes csapásai hátán a riff úgy húz, mint egy gőzmozdony. „Hey, I'm a wild cat / Don't need to prove that", énekli Dio, a hallgató pedig tudja, hogy igazat beszél.

Ezután a könnyedebb, rock'n'rollosabb fogalmazásmódban fogant Sensitive To Light vezeti fel a záró Rainbow Eyes csodaszép líráját, amely egyben a lemez leghosszabbja is. Dallamvilágát tekintve valahol ez a darab is roppant tipikus Blackmore-ballada, ám nem csak Dio hangja és csodálatos előadása transzportálja más, magasabb dimenzióba, hanem a vonósok és a fuvola jelenléte is (érdekesség, hogy az egyik brácsát egy magyar származású zenész, bizonyos Kiss Ferenc kezelte a felvételek során). Itt is áll ugyanaz, ami a Gates Of Babylonnál: sok később született és mai rockdalban úgy szólnak a komolyzenei hangszerek, mint ahogy a tehénen áll a nadrág, itt azonban ismét teljes a harmónia, egy pillanatra sem tűnik erőltetettnek vagy cukormázasnak a végeredmény. Újabb zseniális mestermű.

A csapat a megjelenéssel párhuzamosan az Egyesült Államokban indult neki az útnak a náluk jóval rádiósabb, középutasabb vonalon mozgó REO Speedwagon vendégeként. Mindez nem volt véletlen, hiszen Blackmore-t a kezdetektől fogva zavarta, hogy az első két lemezzel nem sikerült elérnie a tengerentúlon is ugyanazt a népszerűséget, mint Európában és a Távol-Keleten. A koncertsorozat kedvező fogadtatásra talált Amerikában, ám a lemez ottani eredményei még így sem győzték meg a gitárost: noha a Long Live Rock'N'Roll a világ legtöbb országában addigi legjobb listás helyezéseiket produkálta (Nagy-Britanniában a hetedik helyen kezdtek), a Billboard Top 200-ban csak a 89. helyig jutott, ami komoly visszaesést jelentett a debüt (30.) és a Rising (48.) pozícióihoz képest. Mindezen még az L.A. Connection viszonylagos amerikai rádiós sikerei sem tudtak segíteni, a turné során pedig Blackmore rájött: az Egyesült Államokban csakis kommerszebb zenével kerülhet a szupersztárok közé. És a következő időszakban még akkor is ez a gondolat lett úrrá az elképzelésein, ha egyébként a Rainbow abszolút nem szorult kegyelemkenyérre: a tokiói Budokanban előzőleg például egyenesen négy (!) teltházas koncertet adtak nem sokkal az album megjelenése előtt.

Mondani sem kell, Blackmore új zenei elképzelései és a célként kitűzött amerikai áttörés alaposan összekuszálta a szálakat a bandán belül. A gitáros nem csak a szövegek terén akarta populárisabb, hétköznapibb irányba akarta tolni Diót a fantasys tematika helyett, de magát a zenét is egyértelműen lágyabbra, slágeresebbre szerette volna venni. Elég gyorsan nyilvánvaló lett, hogy Ronnie ebből a szempontból kerékkötőnek számít a csapatban, és mivel az énekes keményfejűség szempontjából is egy ligában játszott Ritchie-vel, 1979 elején végül távozott a zenekarból. Dio: „Nem volt könnyű dolgom a Rainbow-ban. A Deep Purple öröksége miatt állandóan Ian Gillanhez hasonlítgattak, holott én nem ő vagyok. Zöldfülű, tapasztalatlan fickó voltam, akit Ritchie a szárnyai alá vett, és végig óriási nyomás nehezedett rám. A dolog ennek ellenére egy ideig tökéletesen működött: rajongtam a klasszikus zenéért, akárcsak ő, és ezt akartuk ötvözni a rockkal. A Rainbow volt az első olyan rockzenekar, amelyik erőteljesen támaszkodott a klasszikus zenére, mindvégig kiváló muzsikát írtunk Ritchie-vel, én azonban sosem akartam olyanokkal dolgozni, akiknek semmilyen jövőlátásuk sincs. Ritchie zenéje, színpadi munkája vagy kinézete semmit sem változott a pályája kezdete óta, csakis a saját feje után megy, a legkisebb változtatásokra sem hajlandó. Ez persze becsülendő, de egy idő elteltével gátolta a természetes fejlődést. A Rainbow Európában és Japánban a legtöbb nagylemezt és koncertjegyet eladó bandák egyike volt, de Amerikát nem sikerült ilyen mértékben leigáznunk. Ritchie nagyon hajtott erre, és úgy vélte, hogy kommersz, slágeres zenével, szerelmes szövegekkel ott is befuthatunk. Nekem viszont eszem ágában sem volt ilyesmivel próbálkozni, és ezt meg is mondtam neki. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy már nem vagyok a Rainbow tagja."

Dio utódja a csapatban a gyökeresen más fazonú, napszemüveges-bőrdzsekis-hawaii inges Graham Bonnet lett (noha Ritchie állítólag még Ian Gillant is megkörnyékezte ekkoriban...), akinek hangadottságait nem lehetett megkérdőjelezni, de csatasorba állítása egyértelműen jelezte Blackmore új szándékait. Ronnie távozása ezen felül további tagcserékkel is együtt járt: David Stone helyére Don Airey, Bob Daisley posztjára pedig a gitáros régi Deep Purple-ös kollégája, Roger Glover került. Daisley: „Teljesen egyértelmű volt, hogy Ritchie kommerszebb irányba akar fordulni, és Ronnie-val egy idő után eljutottak arra a pontra, hogy emiatt nem is érezték már kényelmesen magukat. Az amerikai turné végén már egyértelműen érezni lehetett a levegőben, hogy történni fog valami. Emlékszem, hogy Ronnie egyszer félrevont, és megkérdezte, nem akarnék-e összehozni vele egy másik zenekart, amennyiben itt történik valami. Igent mondtam, de a következő hozzám eljutott hír a témában már az volt, amikor Ronnie és Ritchie szétment. Tudtam, hogy Cozy maradni fog, Ritchie-nek viszont szüksége volt egy új szerzőtársra, mivel korábban Ronnie-val írta a dalokat. Ezért is került a helyemre a régi dalszerző partnere, Roger Glover, amit meg is tudok érteni. Én akkoriban abszolút nem írtam még sok zenét. Ronnie ezután felhívott, és mondta, hogy már dolgozik a folytatáson, várjam ki a végét. Vártam is, aztán pár hónappal később a Melody Makerből értesültem róla, hogy belépett a Black Sabbathba. Egyből azt gondoltam: köszönöm szépen!" Egy érdekes csavarral Dio tehát a Black Sabbathban, Daisley pedig az onnan kirúgott Ozzy Osbourne mellett folytatta tovább pályafutását.

Ami a Rainbow-t illeti, Blackmore számítása csak félig-meddig jött be: az 1979 augusztusában kiadott, a korábbi vonallal bizonyos mértékig szakító Down To Earth slágeresebb zenéje minden előzőnél nagyobb sikereket hozott a zenekarnak a Since You Been Gone és az All Night Long dalok révén – Európában és Japánban... Amerika sem maradt teljesen immunis a Rainbow mágiájára, de az olyannyira áhított áttörés ezzel az egyébként szintén kiváló albummal sem jött össze nekik, mint ahogy a már Joe Lynn Turner énekessel készített három folytatással sem. A csapat ekkorra már elkanyarodott a kezdeti időszak hangzásvilágától: az 1981-es Difficult To Cure, az 1982-es Straight Between The Eyes és az 1983-as Bent Out Of Shape rádiós rockzenéje ha nem is fényévnyi távolságra, de határozottan messze állt az első három album vonalától. A menetrendszerű slágerek végig sínen tartották a banda szerelvényét Európában és a Távol-Keleten, mire azonban a legutolsó anyag elkészült, a továbbra is átjáróházként funkcionáló formáció egyértelműen megfáradt, így Ritchie 1984-ben feloszlatta a bandát a Deep Purple újjáalakítása kedvéért - Amerika pedig, amit a Rainbow-val majdnem egy évtizeden át képtelen volt meghódítani, a Perfect Strangers lemez után a lábai elé omlott.

A Rainbow ezt követően már csak egyszer mozdult meg, a '90-es évek közepén, miután Blackmore ismét otthagyta a Purple-t. A gyökeresen új felállásban készített, Dougie White által felénekelt 1996-os Stranger In Us All abszolút méltó volt a névhez, de a történet végül ismét elhalt. Ekkoriban sok pletyka szólt egy esetleges klasszikus érás újjáalakulásról Dióval, Daisley-vel, Airey-vel és Powell-lel, ám a dobos 1998. április 5-ei halála mindörökre véget vetett a találgatásoknak. Ma pedig már nyilván szóba sem jöhet ilyesmi, hiszen Ronnie is lassan három éve halott, Blackmore pedig kizárólag reneszánsz akusztikus muzsikát játszik felesége oldalán, és semmilyen jel nem utal arra, hogy valaha is vissza akarna térni a rockzenéhez. A Blackmore's Night eleinte ugyan érdekes volt, hosszabb távon azonban elég nehezen tolerálom, és teljességgel felfoghatatlannak tartom, hogy egy ilyen kaliberű zseni miként pocsékolhatja el a tehetségét egy efféle végtelenül egydimenziós giccsparádéra. De hát ez van, hetven felé közeledve már senki sem változik, Ritchie meg aztán tényleg mindig csak a saját feje után ment...

Akárhogyan is lett vége, és akármennyire nem tartogat semmit a jövő a Rainbow számára, a zenekar életműve ott van a rockzene legmaradandóbbjai között, az első három album pedig tényleg megkerülhetetlen bárki számára, aki tisztában szeretne lenni a hard rock alapjaival. Számomra ugyan egyértelműen a Rising jelenti a csúcsot, de a ma harmincöt éve kiadott Long Live Rock'N'Roll is csak legfeljebb egy paraszthajszállal marad el mögötte. Az itt szereplő számok erejéről mindent elárul, hogy a címadó, a Gates Of Babylon és a Kill The King minden idők legtöbbször feldolgozott rockklasszikusai közé tartozik, és a legszélesebb merítésbe tartozó muzsikusok hivatkoztak az albumra leghatalmasabb kedvenceik között az Iron Maidentől kezdve Yngwie Malmsteenen át egészen a Slayerig. Dio: „A Rainbow hatalmas zenekar volt, és rengeteg másik csapatra gyakoroltunk óriási hatást. Nagyszerű dalok voltak azok, és csodálatos idők. Úttörők voltunk, olyan típusú zenét senki sem játszott előttünk, és tényleg olyan mély benyomást tettünk az emberekre, amit aztán sosem felejtettek el. Egy nagyszerű dal örökre nagyszerű dal marad, és senki sem veheti el."