John Baizley fokozott kísérletezést emlegetett az új Baronesst felvezető nyilatkozatokban. Nem mondanám, hogy ezzel lehetne a legjobban összefoglalni a Stone lényegét, annyi azonban bizonyos: kissé más irányt vettek az előző néhány anyaghoz képest. A zene továbbra is ízig-vérig Baroness, de ismét elmozdultak egy koszosabb, súlyosabb, kaotikusabb vonal felé a letisztultabb, dallamcentrikusabb megközelítés után, méghozzá úgy, hogy közben megmaradtak a fegyvertárban a legutóbbi lemezeken alkalmazott fogások is. Nem vált a lemez hátrányára, hogy a fenti törekvések dacára a Joe Barresi kreálta hangzás ugyanakkor letisztultabb, áttekinthetőbb, mint a Purple és a Gold & Grey sokat kárhoztatott megszólalása.
A fenti egy hozzávetőleges összegzés a Stone-ról, nekem legalábbis már elsőre is ezek jutottak róla eszembe, és később, sok hallgatással sem változott alapvetően a véleményem. De ahogy nézem a kritikákat mindenfelé, eléggé megosztja a lemez a kritikusokat és a közönséget is: a többség mintha nem ezt várta volna, vagyis Baizley aktuális felvezetői ebből a szempontból ülnek. Bár annyit megjegyeznék, hogy a Baronesstől bármit is várni a georgiaiak munkásságának totális félreértését jelenti, hiszen a zenekar mindig is lerúgta magáról a skatulyákat. Ugyanakkor nem akarom elhallgatni, hogy mostanra olyan nagyon sok újdonságot már ők sem tudnak mutatni saját jellegzetes stílusuk keretei között.
Heuréka-pillanatokkal tehát nem szolgál a Stone, viszont ismét roppant erős dalokat írtak, szóval ha ki tudsz békülni a megint elvadultabbra vett iránnyal, és megvan benned a türelem a végeredmény megemésztéséhez, szerintem nyert ügyed van ezzel az albummal. Mindenkit óva intenék tőle, hogy elsőre ítéljen, hiszen egy Baroness-lemezt sosem lehetett kiismerni egy-két felületes háttérhallgatással. Az itt felvonuló tíz dalban is annyi minden történik megint, hogy először csak kapkodod a fejedet, de azért – roppant okosan – épp mindig annyi fogódzót dobnak be egy-egy gyilkosan megfogott riff, azonnal fülbe ülő refrén, netán a '70-es éveket idéző, pszichedelikus-akusztikus betét erejéig, hogy már a kezdeti fázisban se tűnjenek túl tüskésnek.
Ennek megfelelően már a nyitó Last Word epikus utazása is óriási, ahogy csúcsra futtatják a legutóbb csatlakozott Gina Gleason kissé furán megszólaló, de briliánsan elővezetett szólójával. Ám ha lehet, nálam az egybeúszó kettős folytatás, a Beneath The Rose és a Choir duója még ennél is nagyobbat megy, pedig ez aztán tényleg haladó szint. Mindenesetre az első felvonásban egyenesen parádés, ahogy a teátrálisan szavaló, stoneres-kalapálós-ideges pulzálást produkáló verzék után beúszik a megadallamos, himnikus refrén, a második pedig a színpadias, space-es transzot járatja csúcsra. Nem egy sörlocsoló koncertnóta, és nem is erre nyomod majd ütközésig a gázpedált a sztrádán, de garantáltan egészen máshol érsz földet a végén, mint ahonnan elindultál... És ha valami, hát ez a leírhatatlan atmoszféra jelentette mindig is a Baroness igazi mágiáját.
Nem feltétlenül látom értelmét részletekbe menően végigugrálni az összes dalon, a lényeg, hogy tényleg mindegyiknek megvannak a maga erősségei. Nagy kedvencem lett például a döngölős, dzsungán zúzós riffre elszállós, leheletfinom vokálharmóniákat úsztató Anodyne, ahol kicsit mintha a Mastodon és Josh Homme jammelne a klasszikus Uriah Heeppel meg valami elborult krautrock-alakulattal ötven évvel ezelőttről. A visszafogottabb Shine hatalmas refrénjével tarol, de a finálé felé érkező két gigász, a drámai Magnolia és a melankolikusan startoló, majd alaposan bedurvuló Under My Wheel is bőven szolgál érdekességekkel. A végén pedig az archaikus Bloom finom zárásával szépen leszállítanak a földre. Az egyéni teljesítményeket felesleges túlelemezni, a Baronessben mindig komoly muzsikálás folyt, most sincs ez másképp, tényleg minden pillanatban megdolgoztatják az agyat ezzel a megállás nélkül fortyogó kotyvalékkal. Gleason háttérvokáljai szépen színesítik az összképet, a hangzásbeli előrelépés pedig tényleg rájuk fért – én ugyan tudtam élvezni az előző két anyagot is, de örülök neki, hogy az a fajta bizarr zajosság a múlté.
Kicsit valóban mást csináltak ezúttal, mint az utóbbi alkalmakkor, de a Stone természetesen így is százszázalékos Baroness-lemez, a csapat minden erősségével.
Hozzászólások