Shock!

Amikor a szigetországi Big Big Train friss anyaggal jelentkezik, kizárt, hogy a fanatikus progrock-rajongók ne legyenek előre libabőrösek az örömteli hír hallatán. Aki eddig is figyelemmel kísérte munkásságukat, bizonyára megfigyelte már, hogy ennél a zenekarnál nemigen tapasztalhattunk eddig csalódásokat és mélypontokat. A kezdetek óta minőségi muzsikát játszanak, ami nyilván el is várható olyan zenészektől, mint például az ex-Spock's Beard-ös Nick D'Virgilio vagy éppen az Angliában kultikussá vált new wave/pop/prog XTC gitárosaként is ismert Dave Gregory.

Az eredetileg stúdiózenekarként működő kezdeti formációt a most is jelen lévő két multihangszeres, Andy Poole és Greg Spawton alapította valamikor a '90-es évek elején. Két demó/EP után (From The River To The Sea, The Infant Hercules) jelent meg az első teljes nagylemez 1994-ben (Goodbye To The Age Of Steam), amelyen egyértelműen kihallhatóak voltak a korai Genesis meg a Marillion hatásai és legszebben ragyogó pillanatai, amit a kritikusok is meglehetősen pozitívan fogadtak. A Martin Reeddel, majd az őt váltó Sean Filkins énekessel készült lemezek színvonala egy cseppet sem változott az évek során, az igazán nagy minőségi lépést mégis a 2009-ben megjelent – és újabb tagokat felvonultató – The Underfall Yard jelentette, ahol a dobcájg mögé került D'Virgilio mellett egy nagyszerű énekes/dalszerző is gazdagította a csapatot David Longdon személyében. A siker meg is érkezett – persze kizárólag az ő szintjükön –, és 2013-ban el is nyerték a londoni Progressive Music Awards legjobb feltörekvő csapatának járó titulust.

Úgy gondolom, ennyi törióra elég is ahhoz, hogy a minőségi muzsikák kedvelői egyből rákattanjanak a mindenféle sztárallűröktől mentes, most már családapás-antirocksztáros fizimiskával rendelkező muzsikusok szerzeményeire. Sőt, akinek jelentenek még valamit az olyan zenekarok, mint például a Spock's Beard, a Transatlantic, a Riverside, a The Flower Kings vagy éppen a régi nagyok közül a már említett Marillion és Genesis, azoknak kizártnak tartom, hogy keserű legyen a szájíze a Big Big Traintől. A sokszor bő lére eresztett dalok számos esetben szinte csak háttérzeneként funkcionálnak, pontosan úgy, ahogyan a fent említett csapatoknál is sokszor tapasztalható. A filozofikus, mély hangvétel pedig egyértelműen a Pink Floyd és Roger Waters, valamint Peter Gabriel gondolatiságával rokonítható. Longdon hangszíne emellett ráadásul valami megmagyarázhatatlan rokonságban áll Gabriel roppant egyedi, némileg nazális és visszafojtott orgánumával. Már ez a ritka fegyvertény is sokat dob az összképen, s akkor még nem is beszéltem a többnyire hangulatzeneként működő szerzemények közé beékelt, döbbenetes kompozíciós képességekről árulkodó, váratlanul kiemelkedő dalokról. Utóbbiak mintha felhőkarcolóként tornyosulnának ki az andalító zenélgetések közül.

A Folklore-t is valahogy így kell elképzelni: Összességében elzenélgetnek maguknak a srácok, aztán hirtelen érkezik egy-egy pillanat, amikor az ember nem győz csodálkozni a kiválóan sikerült melódiákon és ötletes zenei csemegéken. A folkos motívumokat is felvonultató címadó szerzemény például pontosan ilyen, és kizárt, hogy valaha is kitöröld az emlékezetedből, ha megismerkedsz vele. Tízpontos refrénje és élettel teli, friss hangulata minden pénzt megér. A folytatás sokkal higgadtabb és visszafogottabb, a tízperces, hegedűkkel és fúvós hangszerekkel színesített London Plane-t vagy éppen a The Transit Of Venus Across The Sunt követően viszont ismét főnixként reppen föl az EP-n is megjelentetett, csodás harmóniákkal jeleskedő Wassail, ami a címadó mellett már most örök kedvenc. A lendületesebben indító Winkie, majd a 12 perc feletti Brooklands után a végére is tartogattak nekünk egy csodát a Telling The Bees képében, amely valójában az ember és a méhek kapcsolatáról szól, és a szemfülesebbek még Rimszkij-Korszakov híres dongó-motívumát is felfedezhetik benne egy hammondos zenei gegnek köszönhetően.

Személy szerint engem leginkább a három évvel ezelőtt megjelent English Electric dupla album második epizódjával nyűgözött le eddig a csapat, amely kétségtelenül eddigi csúcsalkotásuk. Az ott hallható dalcsodák (Swan Hunter, Leopards, Keeper Of Abbeys, Curator Of Butterflies) egyszerűen kihagyhatatlanok a műfaj szerelmeseinek, mint ahogyan a korábbi lemezek is, de ismerkedésnek a Folklore is tökéletesen megfelel.