Shock!

Aki esetleg nem látna hátrébb az időben a Limp Bizkitnél, annak elárulom, hogy Bill Wyman egy The Rolling Stones nevezetű picikét meghatározó együttesben volt basszusgitáros anno. Oké, nem ma volt. Nem is tegnap. Éppen ezért senki se várja, hogy ezen a lemezen is iszonyatos tekerésekkel telepakolt zúzdametal szaggatja le az útjába akadó arcokat.

Sőt, Mr. Wyman még régebbre ásott saját zenéjénél, és kikötött a huszadik század elejének-közepének blues zenéjénél. Bár nem vagyok igazán oda ezért a stílusért, azért el kell ismernem, vannak ebben a műfajban is nagy nevek, szívvel-lélekkel játszó muzsikusok, ráadásul pont ez az a fajta zene, ahol a dalok csak alapot képeznek a jammeléshez, a feelinges szólókhoz, meg úgy egyáltalán az ész nélküli, ám annál érzelmesebb együttzenéléshez.

Sajnos azonban ennek itt nyoma sincs, sikerült ugyanis jó adag olyan háttérzenének való dalt lemezre préselni, amikben egy szikrányi tűz sincs. Arra tökéletes, hogy egy blues-pub hangzavarát kellemesen fesse alá, de sajnos odafigyelve már jelentősen tompul az élmény, és bizony, fárad a hallgató. Persze vannak azért érdekességek, melyek sajnos a lemez második felében tömörülnek inkább, mikor már a fáradt fülű kritikus épp nyúl a stop gomb felé. Ilyen például az egykori "ellenség", azaz a The Beatles Taxmanjének soul-ízű feldolgozása Beverley Skeete füstös hangjával fűszerezve, vagy a Thet's How Heartaches Are Made furcsa, ötvenes évekbeli amerikai szirupos filmjeit idéző kvázi-lírája. Az meg aztán végképp fura, hogy egy leginkább Earth Wind And Fire-ra jellemző, késői hetvenesek funky disco-ját idéző nótát hoztak össze Booty Ooty címmel. Szinte látom a harangaljú gatyákat meg a diszkógömböt. Aztán persze gyorsan megrázza magát Wyman bácsi és visszaesik a századelő honky-tonkjába, de jön country dal is, vagy épp gospel-lírai.

Fura lemez ez. Amolyan időutazás a huszadik század (amerikai) zenei stílusai között, leporolva ráncos emlékeket: fekete-fehér filmek és autósmozik hangulatát, hülye alakú napszemüvegeket, lepukkant blues bárokat, elrepült és megöregedett álmokat. Aztán letelik az ötvenhárom perc, és kikapcsol a nem túl erős nosztalgiagép, ide nekem valami ultrazúzást!