„Phil Lynott forog a sírjában" - ilyen és ehhez hasonló kommenteket is látni a Nuclear Blast kiadó hivatalos YouTube-csatornáján, a Black Star Riders aktuális albumát felvezető videók alatt. Bármennyire is nehezen érthető, úgy tűnik, mindig lesznek olyanok, akik nem átallanak fanyalogni Scott Gorham mindenkori tevékenysége hallatán. Nyilvánvaló: a Thin Lizzy-ősrajongók sosem fogják megbocsátani neki, hogy Phil Lynott áldása nélkül különböző inkarnációkban használni merészelte a Lizzy nevet az elmúlt két évtized bizonyos időszakaiban, pedig nem kéne elfelejteni, hogy a Black Star Riders pont azért született, mert a veterán gitáros még a látszatát is el akarta kerülni a Lizzy néven való élősködésnek. És egyébként is, kiváló alakulatról van szó, amelyik immár a harmadik lemezén próbálja bizonyítani önnön létjogosultságát, mégpedig elég ügyesen...
Persze ez a felállás csinálhat bármit, legtöbben úgyis azt vágják rá, hogy tiszta Lizzy. Hogy ez átok vagy áldás, mindenki döntse el maga. A klasszikus Lizzy-védjegyek feltalálásának egyik fő letéteményeseként Gorham nyilván nem tud és már nem is akar úgy kibújni a bőréből, ahogy tette azt a '90-es évek elején a 21 Guns névre hallgató AOR-csapatában, és ez így van jól. Ez az ő világa, amelyből teljes legitimitással meríthet, nekünk meg csak jó, hogy valaki ápolja a hagyományokat, hiszen finoman szólva sem hemzsegnek a színtéren Lizzy munkásságán újat építő bandák.
A Black Star Riders viszont pont ezt teszi, roppant hatásosan, kiváló arányérzékkel. Oké, elsőre tényleg simán rá lehet sütni, hogy tiszta Lizzy, mert a The Almighty soraiban egykoron gyűlölt, ám az évek során szimpatikus jófiúvá vált Ricky Warwick mind a sztorizós szövegek tekintetében, mind a dallamok hangsúlyozásában igazodik a Lynott-univerzumban meghatározott szabványokhoz, ha fogalmazhatok ilyen hülyén. Mindez azonban csak a felszín, mert számos egyéb bűvésztrükk lapul az ötös táskájában, ami érdekessé és relevánssá teszi ezt az anyagot is. Nem hatalmas meglepetésekre kell gondolni, inkább apró finomságokra. A némileg visszafogottabb, óvatoskodóbb bemutatkozó korong és a határozottan konzisztensebb, remek dalok alkotta The Killer Instinct után azon bizonyos harmadik lemez átkát elegánsan átlépő Heavy Fire az eddigi legerősebb, leghúzósabb BSR-munkának tűnik, amit csak kiemel a Nick Raskulinecz által kreált csodahangzás. Ahogy említettem, a Thin Lizzy-gyökerektől most sem szakadtak el, de ez leginkább Warwick alázatos lynottizmusában érhető tetten, hiszen olyan nyilvánvaló keltás ikergitár-témák nincsenek ezúttal, mint a második anyag bizonyos szerzeményeiben. Aktuálisabb, maibb ez az album, az árnyaltabb jelleg pedig jót tesz minden dalnak.
A Jimmy DeGrasso / Robbie Crane ritmusszekció óriási lüktetéssel indítja a lemezt a címadó tételben, Warwick jópofa refrénjét (must be exhausted being so consequential) pedig nehéz elfelejteni. A slide-szóló nem éppen egyértelmű választás, de roppant hatásos itt az elején – soha rosszabb kezdést. Az ezt követő When The Night Comes In még magasabb sebességi fokozatba kapcsol: magát a dalt máris kinevezem az eddigi legnagyobb BSR-slágernek, a hideg futkározik a hátamon, hacsak rágondolok az ellenállhatatlan, lynottos témákra, no meg arra a brutál refrénre, aminél az ember torkaszakadtából üvölti Rickyvel, hogy „this is a call for innocence, this is a call for arm yourself". A női vokál-szekció egyszerűen zseniálisan tolja Warwick alá a tutit, a lányok – Wendy Moten, Gale Mayes, Drea Rhenee – azonban nemcsak itt, hanem a funkys Ticket To Rise-ban is brillíroznak. Sőt, ott kicsit talán túl is játsszák a szerepüket, de annyi baj legyen, mert tényleg üde színfoltjai a lemeznek. A szintén komoly slágerpotenciált magában hordozó, arénarockos Testify Or Say Goodbye sem mentes a női énektől, az itt szerelpő Pearl Aday (az anthraxes Scott Ian felesége, Meat Loaf lánya) azonban inkább csak színesít, mintsem kiemelkedik. Egyébként ebben a nótában is nagyon benne van a klasszik Lizzy-feeling.
Alapvető erénye ennek a lemeznek, hogy a készítők minden egyes témából kihozták a legtöbbet, és emiatt baromi koherens és egyenletesen magas színvonalú az egész. A vadabb Who Rides The Tiger (amibe Warwick Dave Gahan és Ian Astbury törvénytelen szerelemgyerekeként száll be) éppúgy süt, mint a finom váltásokra épülő, hangulatos True Blue Kid, a líraibb hangvételű Cold War Love pedig pont annyira elragadó, mint amennyire működőképes a vagányul, street rockos bőgőzéssel bevezetett, majd érdekes funkos gellert kapó, méregerős Thinking About You Could Get Me Killed.
Szerintem a Black Star Riders-fiúk ezzel a koronggal végleg kiforrták magukat, mint zenekar. Jókora keresztet cipelve alakították ki saját arculatukat, amiben a Thin Lizzy-örökség és az egyéb törekvések békében megférnek egymás mellett. 2017 első igazán ütős hardrock-lemeze a Heavy Fire.
Hozzászólások