Shock!

Nekem úgy tűnik, elég jól megtalálta a helyét a színtéren a Thin Lizzyből lett Black Star Riders. Lehet, hogy így nem játszanak annyi embernek, mint előtte, de senki sem cseszegetheti őket, hogy egy legendát árusítanak ki annak tényleges megalkotója nélkül, évtizedekkel a zenekarral gyakorlatilag egyet jelentő főarc halála után. A két évvel ezelőtti All Hell Breaks Loose fénye nálam ráadásul azóta sem kopott meg, rendszeresen elő szoktam szedni a lemezt, így különösebben a folytatástól sem féltem.

A The Killer Instinct ezek után pontosan azt hozza, amire az ember számítana: lizzys, klasszikus hard rockot a most már nemcsak a múlt ködébe vesző előzmények alapján, hanem a bandától saját jogon is elvárt magas színvonalon. Az egyetlen régi arc, Scott Gorham gitáros által összerakott felállás hallhatóan zenekari egységként is tökéletesen működik, bár ez mondjuk Damon Johnsonnal, Jimmy DeGrassóval és a legfrissebben leszerződtetett Robbie Crane-nel annyira nem is meglepő. És hiába húzogatták annak idején sokan a szájukat Ricky Warwick leigazolása miatt, az anyagot három szám kivételével ezúttal is teljes egészében a The Almighty egykori hullámlovas frontembere jegyzi szerzőként Johnsonnal karöltve, és újfent minden dicséretet megérdemelnek az elvégzett munkáért. A remek Powertrippin' lemez kivételével én sem kedveltem soha különösebben Warwick eredeti bandáját, de a faszi irgalmatlanul beérett az Almighty-éra óta eltelt szűk két évtizedben dalszerzőként, szövegíróként, ezt egyszerűen nem lehet tőle elvenni.

Ezen túlmenően amúgy elég nehéz értelmeset írni a lemezről anélkül, hogy ne ismételném önmagamat két évvel ezelőttről. A zene totálisan ugyanazon a mezsgyén mozog, mint az All Hell Breaks Loose idején, vagyis néhol ízes kelta témákkal megpakolt, bluesos riffekkel, szikrázó gitárszólókkal és fogós, egyből a fülbe ülő dallamokkal ellátott klasszikus rockmuzsikát szállít a csapat. Változást a producerváltás sem hozott: ugyan eredetileg arról volt szó, hogy Joe Elliott (igen, a Def Leppard frontembere) váltja majd az első lemezért felelős Kevin Shirley-t, de végül Nick Raskulinecz ült a pult mögött, ez azonban nem eredményezett eltéréseket. Még az is megmaradt, hogy néhol egy fokkal finomabbnak, tisztábbnak érzem a megszólalást, mint amilyennek szerintem lennie kellene, de ezek után egyértelmű, hogy itt a banda koncepciójáról van szó, nem pedig Shirley akarta túlpolírozni az albumot. Persze ez akár egyéni ízlés kérdése is lehet, és ezek itt végső soron nem huszonéves arcok, hanem meglett, sokat tapasztalt felnőtt férfiak, szóval tudják, hogy a több néha kevesebb. És mivel sajnos én sem vagyok már igazán kölyökkorú, egyre inkább képes is vagyok azonosulni ezzel a megközelítéssel.

Főleg, hogy a Black Star Riders egyébként ezt a lemezt is telepakolta nagyszerűen megírt számokkal. A sodró címadó ütős, pörgős nyitánya mindjárt elementáris, utána pedig kellő változatossággal sorjáznak a különböző megközelítésű tételek: akad lazább téma, amire az embernek egyből kedve támad egy vagy több nagy korsó ír barnasörre (Finest Hour), balladás darab (Blindsided, Gabrielle), epikusabb, keltás elemekkel megfűszerezett, komolyabb megközelítésű szerzemény (Soldierstown, Turn In Your Arms), hagyományos rockhimnusz (Bullet Blues, Through The Motions) és utcaszagú, füstös nagyvárosi blues rock is (Sex, Guns & Gasoline, The Reckoning Day). Az egyik legpofásabb nóta, a rendes lemezanyagot záró You Little Liar bontásos refrénjében pedig még az említett '93-as Almighty-lemez hangulatát is felfedezni vélem, pedig alapvetően egyébként ez is lizzyzmusokban tobzódó, csikorgó blues rock. Mindenesetre kellemes színfoltot jelent itt, és muszáj megjegyeznem, hogy Ricky hangja valami egészen ellenállhatatlanul laza és dögös ma is.

Mit is mondhatnék? Tény, hogy rutinos vén rókákról beszélünk, akik ennek megfelelően totális retróban is utaznak, de az az igazság, hogy az „öreges" szó helyett tényleg sokkal helyénvalóbbnak érzem a Black Star Riders esetében az „érett" jelzőt. Nem vált világot ez az album, de nagyon hallgattatja magát, így aztán garantált, hogy tavasszal és nyáron rengeteget pörgetem majd a kocsiban. Meg valószínűleg később is, akárcsak az elődjét, mert így pár hét ismerkedés után egy szemmel sem tűnik gyengébbnek annál (a pontszám is csak azért kevesebb eggyel, mert azóta kicsit szigorítottunk ezen a téren).