Shock!

Sokan még mindig nem tudnak vele mit kezdeni, de ettől még évek óta létezik egy bizonyos formátumú modern arénarockos vonal, ami a tengerentúlon elég durván dübörög is. Nem feltétlenül mondanám azt, hogy a '80-as évek hajmetaljának 21. századi megfelelőjéről beszélünk, de nagyon lesarkítva azért valamennyire ez az ábra, pláne, hogy ezeket a bandákat elég komoly direkt zenei áthallások is kötik a klasszikus Sunset Strip-vonalhoz. Viszont rejlik bennük más is, a kiindulópontjuk pedig sok esetben egy acsarkodósabb, urambocsá' metalcore-osabb forrás volt. A hullám vezérhajója elég egyértelműen az Avenged Sevenfold – bár velük nagyjából párhuzamosan ott volt előfutárnak az Atreyu vagy az Eighteen Visions is –, de az évek során sokan besoroltak melléjük-alájuk-mögéjük a világ minden tájáról a ma már szintén simán nagypályás, brit Asking Alexandriától kezdve az ismeretlenségbe sajnos belefulladt, ám annál jobb kanadai Blessed By A Broken Heartig.

Az ide sorolható bandák esetében további közös pont, hogy deklaráltan és bevallottan ők akarnak lenni a következő nagy szenzáció. Ez nem baj, értelme sincs belefogni valamibe, ha nem hiszel benne száz százalékosan, ráadásul a hard rock hőskorának nagyjai sem éppen a visszanyesett önbizalmukról voltak híresek – ez az attitűd egyszerűen hozzátartozik ehhez az irányhoz, nekem semmi bajom nincs vele. Pláne, hogy kifejezetten hiányolom a mai, központosító csatornáktól mentes, ezerfelé szétaprózott színtérről a nagypofájú és ehhez mérten kivételes tehetségű, minden megnyilvánulásában a szó igazi értelmében vett rocksztárnak tekinthető karaktereket. Azt azonban nem igazán hallgathatom el, hogy a City Of Evil óta M. Shadowsékban is folyamatosan, lemezről lemezre egyre kevesebbet érzek, a többiek pedig szintén nem csillogtatnak éppen olyan erényeket, amik hallatán azt mondanám, hogy igen, itt most tényleg a potenciális következő Mötley Crüe-t, Guns N' Rosest, Metallicát satöbbit hallom. Pedig az ebbe az irányba ható erőfeszítések néha már-már görcsösnek is tűnnek. Az Avenged Sevenfold például olyannyira meg akarta csinálni legutóbb a fekete album mai megfelelőjét, hogy még az Enter Sandmant meg a Sad But True-t is lenyúlták ehhez, de baromira nem sikerült nekik, a Black Veil Brides pedig ezúttal egyenesen Bob Rockot igazolta le a még kerekebb végeredmény elkészítéséhez. De azzal együtt, hogy az új – nem tiszta feketébe csavart, de azért náluk is self/titled... – album összességében tényleg kerek lett, az a bizonyos isteni szikra sajnos továbbra is ugyanúgy hiányzik a zenekarból, mint az eddigi munkáikon.

Bob Rock a rockszakma egyik leghatalmasabb produceregyénisége, róla aztán tényleg elmondható, hogy aki a fénykorban együtt dolgozott vele, az üzleti szempontból vele került a csúcsra a The Culttól a Mötley Crüe-n át egészen a legfontosabb kollaborációnak tekinthető Metallicáig. Emiatt ma is automatikusan mindenki felkapja a fejét, ha egy zenekar vele kezd el melózni, viszont az a nagy helyzet, hogy ha nincs meg a bandában az a bizonyos X-faktor, csodát sajnos Rock sem tud tenni, és ezt a friss Black Veil Brides is jól példázza. Pedig a guru a lemez minden pillanatán otthagyta a keze nyomát, és ezt nem csak az összekeverhetetlen, bika módon dohogó hangzáskép miatt mondom, hiszen Rock a dalokra is egyértelmű hatást gyakorolt mindenkinél. Ennek megfelelően Andy Biersackék szerzeményeiről is lenyeste a felesleges sallangokat – valljuk be: akadt belőlük elég... –, dalközpontúbb, direkt módon fogósabb és slágeresebb az anyag, mint akármelyik korábbi kiadványuk, de egy pillanatra sem érzem azt, hogy egy instant klasszikust hallanék.

Összességében még csak azt sem mondanám, hogy lényegesen jobb lett most a banda, mint előtte, bár az irány tagadhatatlanul módosult egy cseppet. Puritánabb, letisztultabb, a korábbi tekervényesebb, epikusabb megközelítés helyett sokkal inkább egész pályás letámadásban gondolkodó banda a Rock-féle Black Veil Brides, mint amit például a legutóbbi, konceptuális Wretched And Divine: Story Of The Wild Ones albumon vagy azt azt megelőző Set The World On Fire-ön hallhattunk. A szólókkal továbbra sem spórolnak, de a jellegzetes neoklasszikus gitárvirgák, díszítések ezzel együtt is alaposan megritkultak, egyenesebbek, hagyományosabbak a dalszerkezeteik is. És ami a legfontosabb, Rock végre tényleg kihozta Biersack nagyon szűk hangterjedelméből, amit csak lehetett, de hát ezt illetően sem lehettek senkinek kétségei a szintén erősen limitált adottságokkal rendelkező Vince Neil vagy James Hetfield vele megejtett szintugrásai után. Ebből a szempontból bizonyosan most jutott eddig a legmesszebb a banda: Andy már legutóbb is sokkal jobb volt, mint előtte, mostanra azonban tényleg végleg felnőtt a zenei alapokhoz, szóval hurrá. Viszont még a legizmosabb dalaik is csak jók, és nem nagyon jók, ha érted, mire gondolok.

Azzal együtt amúgy, hogy különösebben semmilyen tekintetben nem nevezném kiugrónak az albumot, nem szeretném elvenni a zenekartól, ami jár nekik. Már csak azért sem, mert a lemez minden tekintetben jóval meggyőzőbb, mint mondjuk a hasonló koncepció mellett született, szinte azonos vonalvezetésű Hail To The King, amit a megjelenése óta sem sikerült jobbra hallgatnom. De a már említett Blessed By A Broken Heart legutolsó, Feel The Power című albumához vagy a mára Devils Runná mutálódott Taking Dawn egyetlen lemezéhez, a Time To Burnhöz például tutira nem mérhető, azok bizony sokkal erősebb produkciók ebben a stílusban. Azokat a bizonyos nagyon kiugró slágereket sajnos most sem hallom itt, amire szükségük lenne az összes kapu berúgásához. Ha bobrockizmusokra akarom lefordítani a dolgot, a Black Veil Brides még nem írta meg a saját Fire Womanjét, Dr. Feelgoodját, Enter Sandmanjét, és megkockáztatom, hogy ha Bobbal sem sikerült nekik, akkor később sem nagyon fog. De azért ezzel együtt is akadnak abszolút meggyőző témák az albumon: a pumpáló, groove-os Heart Of Fire nyitás, a zúzós, thrashes riffet csatasorba állító, mégis fogós dallamokkal operáló Faithless vagy a megnyerő gitármelódiákkal startoló, majd a '91-es Metallica modern hard rockba oltott verzióját hozó, refrénben erős Last Rites simán a banda eddigi legkiemelkedőbb teljesítményei eddig. De majdnem ilyen korrekt a szintén pofás gitártémákat bedobó Drag Me To The Grave vagy a záró, tempóiban és hangulatában is a régebbi dolgaikat idéző Sons Of Night is. A két ballada közül a Walk Awayt érzem kerekebbnek, de ez azért távolról sem a Nothing Else Matters, az I Remember You vagy a Don't Cry szintje, és sajnos akadnak az albumon komoly töltelékek is (Devil In The Mirror, The Shattered God, Crown Of Thorns példának okáért).

A számos természetes gyermekbetegségben szenvedő kezdés után a Black Veil Brides mára eljutott addig, hogy minden tekintetben korrekt csapatnak nevezhetők, kétségtelenül tudnak dalokat írni, Andy is rengeteget lépett előre, és odaát most már felettébb sikeresnek is számítanak. Szóval tizenévesek számára ideális, teljesen naprakész belépő zenekarról beszélünk. Ilyenekre pedig mindig szükség lesz, még ha az idősebbek, netán a kommersz dolgoktól idegenkedők gyanúsan is méregetik majd őket. Idősebbnek sajnos már én is idősebb vagyok, de ezt leszámítva nincs okom bántani ezt az albumot. Korrekt mainstream hard rock/metal 2015-re, nem több és nem kevesebb.