Shock!

Elég szép karriert futott be a hollywoodi Black Veil Brides az utóbbi pár évben, hiszen a tizenéves generációk egyik feltörekvő kedvencéről van szó, akik a jövőben még sokkal nagyobbak lehetnek, ha ügyesen alakítják a dolgaikat (és persze továbbra is melléjük szegődik a szerencse meg a média). A gondosan kimatekozott imázs és a hozzá társított, szintén professzionális módon megalkotott zene ugyanakkor nem feltétlenül kell, hogy elhomályosítsa a tekintetünket: ez a csapat minden ízében korszerű, a 2010-es évekre belőtt produkciót nyújt, attól azonban állati messze vannak, hogy ők legyenek a következő Guns N’ Roses. Sőt, egyelőre még attól is óvakodnék, hogy a zeneileg hozzájuk legközelebb álló Avenged Sevenfolddal egy lapon emlegessem őket, ha érted, mire gondolok…

A hollywoodi ötösfogat két évvel ezelőtti Set The World On Fire albuma hallatán azt mondtam: ígéretes az összkép, de még sajnos messze nem olyan erős, mint lehetne. Nos, a Wretched And Divine: The Story Of The Wild Ones mindenképpen előrelépést jelent a korábbiakhoz képest, méghozzá gyakorlatilag minden szinten. A változatosság kedvéért ezúttal a Black Veil Brides is azt vette a fejébe, hogy konceptlemezt készít. A dallista elsőre ijesztőnek tűnik a tizenkilenc trackkel, de valójában nem vészes a helyzet, hiszen tizenkét dalról és az ezeket összekapcsoló ilyen-olyan kis átvezetésekről beszélünk. A műsor ráadásul nem is nyúlik rétestészta-szerűen hosszadalmasra, röpke 51 perc alatt lezavarják az egészet, vagyis a léptékek emberiek maradnak. Még csak azt sem mondanám, hogy a végeredményt kizárólag egyvégtében lehet vagy érdemes meghallgatni. A hangulat ugyan egységes, de mivel ez a csapat már a mai, abszolút gyorsfogyasztáson – esetünkben: elsősorban nem komplett lemezeken, hanem önálló dalokon – szocializálódott fiatal generáció kedvence, nyilvánvalóan hülyék lettek volna kiszúrni magukkal, és valami extramód odafigyelős, csak egyben értelmezhető, hosszadalmas művel előrukkolni.

A Black Veil Brides eddig megismert stílusa alapjaiban nem változott, ugyanazt a vaskos megszólalású, de érzetre inkább hard rockos muzsikát tolják, amit eddig. Van megint sok vastagon alázengetett óóóó-zós kórus, ide-oda sorjáznak a klasszikus heavy metalos harmóniamenetek, gitárdíszítések és szólófutamok, kapunk némi (mű)szimfo aláfestést is, és természetesen egy kis modern rádiós szósz is ott figyel a végeredmény nyakába locsolva, hogy a Nickelbacken, Daughtryn, Hinderen nevelkedett amerikai tizenévesek is egyből találjanak valami kapcsolódási pontot a zenében. Ugyanígy a dalokat átható képregényes-gótos imázs is a helyén van – vagyis kitalált, minden ízében kidolgozott produkcióról beszélünk, teljesen rendszerbe szedtek mindent. A fentiekben azonban már legutóbb sem lehetett hibát találni, így a Black Veil Bridesnak ezúttal igazából Andy Biersack témáival, a vokálokkal kellett előrelépnie egyet vagy még inkább kettőt. Ez összességében sikerült is nekik, ami főleg annak köszönhető, hogy a meglehetősen szerény adottságokkal rendelkező Andy az új dalok javarészében abban a lágéban mozog, ahol a hangjának legalább valami halovány karaktere van, sőt, még némi erő is rejlik benne. Ezen a területen legutóbb még nagyon komoly hiányosságokkal küszködtek, a Wretched And Divine énektémáinak többsége azonban már hálistennek nem csak annyi nyomot hagy maga után, hogy valaki telelehelte meleg levegővel a szobát, és mennyivel meggyőzőbb lehetett volna mindez egy jobb énekessel. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy helyére kerülni látszik az utolsó hiányzó elem is, ami jó hír. Zeneileg meg ismétlem, eddig is professzionális volt a csapat, és jól is szól az album.

Azzal együtt, hogy nem vitatom el a Black Veil Brides érdemeit, személyes szempontból különösebben továbbra sem tudok lelkesedni értük. Semmilyen tekintetben nem érzem még magam öregnek, de kissé talán nevetséges is lenne, ha nem ismerném el: ez a bagázs már távolról sem nekem és az én korosztályomnak szól. Az elsődleges gondom azonban nem is ez, hanem a már említett kimatekozott, kissé plasztik jelleg, ami a generációs szakadékkal összeadódva lehetetlenné teszi, hogy igazán megszeressem őket (és ahogy tapasztalom, nem én vagyok az egyedüli, aki ebben a cipőben jár velük kapcsolatban). Szóval maradjunk annyiban, hogy ez egy profi produkció jól megírt dalokkal, amelyek közül az I Am Bulletproof, a megarefrénes címadó, a Shadows Die vagy az In The End garantáltan szép számmal hoz majd új híveket a bandának. A világ tizenhat-tizenhét év feletti része jó eséllyel sosem lesz Black Veil Brides rajongó, maga a csapat viszont kinőni látszik a gyermekbetegségeket.