Shock!

Itt van hát az a Blood Ceremony ismertető, amit a Graveyard kritikámban már előirányoztam, és amivel egy időre el is köszönök a '70-es évek zenéjét ismételten (ki tudja, már hányadszor, de egészen biztos, hogy nem utoljára) felfedező csapatoktól. Márpedig a kanadai négyesnél nehezen találhatnék a célra megfelelőbb alanyt: náluk aztán tényleg az adott korszakra jellemző érzésvilág kvázi tökéletes megidézéséről van szó, úgy kinézetüket, mint zenéjüket, vagy éppen az okkult-misztikus hangulattól túlfűtött szövegeket tekintve. Ami az Orchidnak a Black Sabbath, a Graveyardnak a Zeppelin és a Cream, a Ghostnak pedig a King Diamond, azt itt már nem lehet annyira könnyen meghatározni.

Mert ha a fuvolát veszem alapul, akkor nyilván beugrik a Jethro Tull, ha az állandóan előtérbe nyomuló orgonát, akkor az Uriah Heep, ezeken túl viszont olyan mélysötéten okkult miliő sugárzik a korongból, ami miatt meg a Black Sabbath párhuzam adja magát, végül a gitártémákról hol Hendrix, hol megint csak a Sabbath rémlik elő. Ráadásul mindezt leöntötték Alia O'Brien sejtelmes énektémáival, aki nemcsak hogy a fuvolát és az orgonát megszólaltatva az egész kompánia lelke, hanem delejesen igéző lényével élő bizonyíték arra nézve: boszorkányok márpedig vannak. Ráadásul a 2006-ban létrejött Blood Ceremony ebben a közegben már nem is számít újoncnak, nem egy, a jól futó szekérre kétszázhuszonharmadik utasként felkapaszkodó későn jött senkik ők, hanem egy olyan zenekar, amely már három évvel ezelőtti bemutatkozó korongján is ugyanezt a spiritiszta zenét játszotta, majd' ugyanezen a színvonalon. Ami amúgy megkapóan magas, és ez itt a leglényegesebb pont.

A nyitó The Great God Pan egy sodró lendületű szerzemény, kezdő riffjei és O' Brien énektémái némileg az egyre magasabbra emelkedő hollandus The Devil's Bloodot idézik fel (akik egyébként később alakultak, mint hőseink, úgyhogy nem koppintásról van ám szó), az orgonaszólók körébe ágyazott remek gitárszólóval operáló, egy nyitódaltól meglepően monumentális lezárás pedig enyhén szólva is több mint meggyőző. És akkor itt még nem is tűnik fel a hangzásképet alapjaiban meghatározó, az egész zenét álomszerűen éterivé varázsoló fuvolaszó, amely először majd a kettes Coven Tree nyitó hangjaiban szegődik társul a fő dalszerző Sean Kennedy által eregetett doomos riffekhez. A Coven Tree a doom metal és a kelta zene megkapóan szép vegyülete, a fuvola a végére szólóhangszerré lép elő, hogy az instrumentális és meseszerű The Hermitben végképp átvegye a hatalmat.

Az első csúcspontot mindenképp a My Demon Brother súlyos riffelése hozza el, itt már teljesen egyértelmű a rokonság a szintén női énekessel küzdő amerikai Jex Thoth-tal is, viszont engem O' Brien éneke Jexénél jobban magával ragad. Nem is azért, mert annyira változatos - ezt túlzás lenne állítani –, viszont csak úgy süt belőle egy olyan nem evilági hangulat, amitől a zene teljes mértékben feltöltődik energiával. Az ötös Morning Of The Magicians ezt követően olyan könnyedén vegyíti a folkzene játékosságát a súlyos zenék őserejével, amit eddig maximum csak a Cathedraltól szokhattunk meg, a minden idők legsötétebb mágusát, Aleister Crowley-t megidéző, kis túlzással szinte már slágeres Oliver Haddo pedig az egész lemez koronája, tökéletes Sabbath/Heep koktél, ami ugyan konkrétan néhány Iommi-riffet is újrahasznosít, de annyira szépen, hogy nehéz sokáig haragudni rájuk emiatt.

És a szép, hogy a kreatív energia egészen a korong végéig kitart, legyen bár szó az alig negyven másodperces, fuvolás kis átvezető The Witch's Dance-ről, az orgonajátékban rendkívül erős Night Of Augury-ről, vagy a záró, gyönyörű szólókat tartalmazó, majd' tizenegy perces, ám így is mindvégig kellően izgalmas Daughter Of The Sunról, itt egyetlen közepes szerzemény sincs. Ha szereted a fentebb felsorolt zseniális elődöket (miért, ki nem?), vagy épp újabb kori követőiket, ne habozz egy percig sem, a kanadai kvartett egészen biztosan neked (is) való! Az ősök valóban bennünk élnek tovább – legalábbis addig egészen biztosan, amíg olyan csapatok léteznek, mint a Blood Ceremony.