Hogy kicsoda Brant Bjork? Erre könnyű válaszolni. Ő az originális stoner rocker. A laza arc, aki könnyedén hátradőlve, képén szarok a világra-vigyorral néz a kamerába, és történjen bármi, ő bizony jól érzi magát. Amilyen néhanapján te meg én is szeretnénk lenni, csak nekünk nem fog sikerülni.
Mert ahhoz úgy kell kinézni, mint egy Santana-imitátor és egy Hair statiszta szerelemgyereke. Ahhoz apánk régi tengerészgyalogos kabátját kell hordani, aminek a felöltőjére az amerikai felségjelzés közepébe egy kenderlevelet varrunk. És persze ahhoz olyan lemezeket kell feldobolni, mint a Blues For The Red Sun, a Sky Valley, vagy a The Action Is Go. És ha meguntuk a dobolást, akkor elő kell lépnünk a mikrofonhoz, gitárt kell a nyakunkba akasztani, és olyan dolgokat kell kiadni, mint például a Somera Sól. Ennyi az egész.
Brant bátyó a Kyusst és a Fu Manchut maga mögött hagyva, az ezredforduló óta majd' éves rendszerességgel jelenteti meg új dalait - ha olyanja van, saját neve alatt, ha úgy látja jónak, akkor pedig „fivéreivel": a gitáros Cortezzel, a basszista Dylan Roche-sal és az ütős Alfredo Hernándezzel. Hát igen, ez utóbbi ugyebár pont az a személy, aki hősünket követően beült a Kyuss dobszerkója mögé, ami azért nem éppen hétköznapi kooperációt jelent. Idén két lemezt is kaptunk az arcunkba: ott volt a három nap alatt felvett, címében is erre utaló akusztikus Tres Dias februárban, Björk saját neve alatt piacra dobva (illetve nem is annyira dobva, hiszen mindössze 300 példányos limitált kiadásban látta meg a napvilágot, ami persze az internetes letöltések korában semmit sem jelent), nemrégiben pedig a Somera Sól. Ami, ha jól számolom, Björk hetedik saját lemeze, „The Bros"-ként pedig a Saved By Magic után a második.
A képlet nem változott. BB áthangszerelte és újra felvette a Tres Dias „slágergyanús" szerzeményeit (Love Is Revolution, The Native Tongue, Chinarosa), és hozzájuk csapott hét újabb lelazult, néhol elszálltabb, néhol igazán könnyed hallgatnivalót jelentő dalt. Amikben a gitár domináns szerepet játszik ugyan, mégis olyan felszabadult, pozitív hangulattól lüktető, senkinek sem ártó szerzemények, melyek akár a rádióban is bármikor felhangozhatnának (persze nem fognak). Hősünk jóval technikásabb dobos, mint gitáros/énekes, de hát ez fikarcnyit sem számít, a lényeg, hogy olyan hangulatot képes teremteni, mint kevesen.
És nem kell hozzá sok. Néha elég egy jól eltalált, fogós gitártéma, ami finoman megvariálva végigvonul az egész dalon (Turn Yourself On, Love Is Revolution, de mondhatnám bármelyiket), refrének, melyeket nem felejtesz el egykönnyen (The Native Tongue, Freaks Of Nature). Vagy a korong végén a szaxofon/fuvola kettősének meghatározó jelenléte, mely álomszerűvé, fátyolossá változtatja a füstös sivatagi atmoszférát (Lion Wings), végül pedig funkys örömzenével bocsátja útjára hallgatóját (Blood In The Gallery). Meg persze kell hozzá Hernández is, akit az itteni teljesítménye alapján (is) helyből a stílus legjobbjának tartanék, ha nem ismerném azt a faszit, akiről a csapat a nevét kapta.
Negatívumként fel lehetne hozni, hogy néhol túl hosszúak a számok, máskor kicsit egykaptafa jelleget vesznek fel, igazán felkavaró dolgok sehol, de nem érdemes ezzel foglalkozni. A Somera Sól egy poros országúti bisztró a sivatagban. Egy hely, ahol megpihenhetsz, feltöltődhetsz energiával, mielőtt folytatnád utadat. Mindezt pedig egy olyan ember segédletével, aki annyira a sivatag szülötte, hogy minden bizonnyal már az óvodában is kaktusz volt a jele. A stoner rock nem hal meg addig, amíg ez a manusz nincs a föld alatt.
